Sokáig gondolkoztam, hogy hol kezdjem. Hát itt.....
Már nagyon vártuk a gyerekekkel a sítábort, gondoltuk milyen klassz lesz közösen síelni. Mikor az első napon megindultunk a lejtőn, kiderült, hogy gyermekeink az elmúlt 2 év alatt mindent elfelejtettek. Persze jött a bíztatás, hogy hamar ráéreznek újra. Egy kis gyakorlás után ez tényleg így is lett.
Olyannyira, hogy mikor Kolosom a tanulópálya tetejéről golyóban lecsúszott, még megszídni is nehéz volt. Persze ilyet nem szabad csinálni, de mikor az arcán láttam a büszke, kaján mosolyt, hogy megcsináltam, jót derültem rajta.
Feci rendesen beállt a kezdők közé, és szépen követte a tanár néni feladatait.
Valcsiról talán jobb lenne nem is beszélni. Állunk a sorban, mert sajnos sokan voltak. Egyszercsak feltűnik, hogy Vali valahogy már a felvonón van. Halad előre a sor, Valcsi újra a fevonón. Míg mi egyszer, addig ő már harmadszor lecsúszott. Gondolta a kis 6 évével és bájos mosolyával neki szabad előre menni a sorban. És furcs módon nem is szólt rá senki, rajtunk kívül.
Szépen telt az első nap, annál viharosabban a második. Nemcsak a hó esett nagyon, de Kolosnak is sikerült nagyon elesnie. Már a pálya alján volt, mikor egy tanulóknak ottfelejtett bójákon szlalomozni próbált. Az utolsó bójával meggyűlt a baja, léce beleakadt, és mire mi odaértünk, már feküdt a földön. Nem esett nagyot, de rosszul. Próbáltuk rávenni, álljon a lábára, eszünkbe nem jutott, hogy valami baj is lehet, gondoltuk fiús nyafogás. Hát nem az volt. Feri a hátára vette és felhozta a síliften. Befektettük a busz csomagterébe, olyan némán várta, míg megérkezett a mentő. Azonnal sínbe tették, és bevittek bennünket a kórházba. Gyors röntgen, majd a gipszelő. Ebből már sejtettem, nem ússzuk meg egykönnyen. Kis Drága még ezt is sírás nélkül tűrte. Azt mondta, csak a szeme könnyezik. Majd jött az orvos, és megmutatta, hogy a sípcsontja tört él, de nem mozdult el a csont. Kapott egy gipszet combtól a lábujjáig, amiben 10 napot fekve minimum el kell tölteni, majd csak utána állhat rá, de még az is plusz 4 hét.
Már nagyon vártuk a gyerekekkel a sítábort, gondoltuk milyen klassz lesz közösen síelni. Mikor az első napon megindultunk a lejtőn, kiderült, hogy gyermekeink az elmúlt 2 év alatt mindent elfelejtettek. Persze jött a bíztatás, hogy hamar ráéreznek újra. Egy kis gyakorlás után ez tényleg így is lett.Olyannyira, hogy mikor Kolosom a tanulópálya tetejéről golyóban lecsúszott, még megszídni is nehéz volt. Persze ilyet nem szabad csinálni, de mikor az arcán láttam a büszke, kaján mosolyt, hogy megcsináltam, jót derültem rajta.
Feci rendesen beállt a kezdők közé, és szépen követte a tanár néni feladatait.
Valcsiról talán jobb lenne nem is beszélni. Állunk a sorban, mert sajnos sokan voltak. Egyszercsak feltűnik, hogy Vali valahogy már a felvonón van. Halad előre a sor, Valcsi újra a fevonón. Míg mi egyszer, addig ő már harmadszor lecsúszott. Gondolta a kis 6 évével és bájos mosolyával neki szabad előre menni a sorban. És furcs módon nem is szólt rá senki, rajtunk kívül.
Szépen telt az első nap, annál viharosabban a második. Nemcsak a hó esett nagyon, de Kolosnak is sikerült nagyon elesnie. Már a pálya alján volt, mikor egy tanulóknak ottfelejtett bójákon szlalomozni próbált. Az utolsó bójával meggyűlt a baja, léce beleakadt, és mire mi odaértünk, már feküdt a földön. Nem esett nagyot, de rosszul. Próbáltuk rávenni, álljon a lábára, eszünkbe nem jutott, hogy valami baj is lehet, gondoltuk fiús nyafogás. Hát nem az volt. Feri a hátára vette és felhozta a síliften. Befektettük a busz csomagterébe, olyan némán várta, míg megérkezett a mentő. Azonnal sínbe tették, és bevittek bennünket a kórházba. Gyors röntgen, majd a gipszelő. Ebből már sejtettem, nem ússzuk meg egykönnyen. Kis Drága még ezt is sírás nélkül tűrte. Azt mondta, csak a szeme könnyezik. Majd jött az orvos, és megmutatta, hogy a sípcsontja tört él, de nem mozdult el a csont. Kapott egy gipszet combtól a lábujjáig, amiben 10 napot fekve minimum el kell tölteni, majd csak utána állhat rá, de még az is plusz 4 hét.
Azóta eltelt már 4 teljes nap és újra itthon vagyunk. Sokszor eszembe jut, mit kellett volna máshogy tenni, hogy ez a dolog ne történjen meg, de hiába emésztem magamat, ezen már nem segít. Megigértük neki, hogy csodálatosan szép 6 gipszben töltött hete lesz.
Sokszor eszmbe jut, hogy mikor kiskoromban beteg voltam, milyen jó volt. Nem a torokgyulladások, lázas éjszakák, hanem, hogy édesanyám milyen szeretettel ápolt. Akkor más íze volt a teának, más íze a húslevesnek, és a finom befőtteknek, amit a betegágyamba hozott. Szeretném, ha gyermekeim is így éreznének.
Visszatérve Kolos lábtörésére, hihetetlen, hogy elfogadja, ami vele tőrtént. Fura leírni, de talán még élvezi is a sok foglalkozást, amit most kap. Bárhová el szeretne jutni, bármit csinálni szeretne, segítségre van szüksége. Reggel Valcsival az ágyhoz vitetett egy kukát, amire rá tudta tenni a gipszét és felállt a segítségével. Nagyon büszke volt magára. Mi is rá.
Vacsorázni már odaültettük az asztalhoz, hogy együtt lehessünk. A 10 fekvőgipszes napból már 4 eltelt, a neheze még hátravan, de remélem sikeresen veszi kisfiam ezt a megerőltető akadályt.
Sok sikert, kitartást Kolos, mi melleted vagyunk édesapával és segítünk, amiben csak tudunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése