Egy hónapja kezdtem írni ezt a pár sort, nehezen jutok a végére, és nem csak amiatt, hogy mostanság kevesebb időm engedi, hogy a gép előtt legyek. Úgy érzem, később talán mégis jó lesz Kolimnak olvasni önmagáról ezeket a sorokat. Befejezni mégsem fogom, de amit eddig leírtam nem törlöm ki.
Nem könnyű írni róla, de néha kell! Nehéz egyre közelebb kerülni egy olyan dologhoz, amiről még én sem tudom mit fog jelenteni. És milyen nehéz ez a gyermekeimnek. Még sosem éltem ilyet át, nem tudom hogyan kell kezelni, talán jó így, talán nem. Bármennyire is szeretnénk, az én örökmozgó, mindenben segítő édesanyám, aki próbálja felvenni a harcot a rák ellen, de vannak napok, mikor nem olyan egyszerű. Nehéz leírni, mert tudom minden unokáját ugyanúgy szereti, de valahogy Koli mindig más volt és más is lesz. Közöttük már a megszületés óta egy megmagyarázhatatlan kapcsolat van. Próbálom őket minnél többször anyuhoz elvinni, legyenek sokat együtt, tereljék el anyu gondolatát a mostani dolgokról, meséljenek, olvassanak neki, vagy csak legyenek mellette.
Hétvégén, mikor ott voltunk, anyu lepihent, Koli bebújt mellé az ágyba és beszélgettek. Csak ketten voltak, én pedig titokban odaosontam leültem egy székre és hallgattam őket, hallgatnom kellett őket. Édesanyám elmesélte neki, hogy ő most nagyon beteg, reméli meggyógyul, de a rossz és jó sejtek, most harcolnak benne. Próbálta megmagyarázni neki, hogy ha a rossz sejtek győznek, akkor belőle angyalka lesz, ha a jók, akkor talán meggyógyul.
- Mama, kérlek akkor a jó sejtek győzzenek.
Beszélgettek, én csak hallgattam őket. Anyu mindent elmondott neki, Koli pedig hallgatta és simogatta. Anyu, aki sosem tűrte, hogy simogassuk, neki ezt is megengedte, sőt szerintem nagyon is jól esett neki. Remélem még sokáig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése