Nyáron gyermekeink kitalálták, hogy dolgozni szeretnének a zsebpénz gyarapítása végett. Már hallottam olyat is, aki egy hazahozott jó jegy miatt kap némi anyagi támogatást, illetve ha házimunkát végez. Bevallom nekem ezek a dolgok nem jönnek be. Véleményem szerint a tanulás, és néminemű segítség hozzá kell tartozzon egy normál családi élethez, így mi ezt nem kívánjuk bevezetni.
Megállapodtunk velük, hogy ha a cégnél dolgoznak, 300 Ft-os órabérrel kiszámolva, kapnak fizetést. Ennek ők nagyon örültek, lelkesen vetették bele magukat a munkába. Persze a srácok kicsit többet, míg Valcsika kevesebbet dolgozott, így arányosan kaptak pénzt érte. Szeptemberre pedig megalakítottuk az apabankot. Először minden hülyeségre azonnal el akarták költeni a kis pénzüket, de megállapodtunk velük, hogy ha a pénzt beteszik a bankba, kamatként kapnak havi 3%-ot, és így is gyarapodhat a pénzük. Kicsit sok ez a kamat, de ha a banki kamatot ajánlottuk volna fel nekik, nem sok értelmét látták volna.
Ferivel megbeszéltük, hogy ez az ő keresetük, had költsék el saját belátásuk szerint, mert akkor még tanulnak is a dolgokból, ha elfogy a végére valamelyiküknek. Minden hónap elsején kamatjóváírás van, ebben a hónapban, már ők számolták ki, hogy mennyi kamat jár nekik. Elején kicsit nehezen ment, mert nem emlékeztek rá, de közösen csak kisilabizálták valahogy. Édesek, ahogy hónap vége felé már izgatottan várják az elsejét.
Tegnap este Koli izgatottan kérdezte, mikor hazaértem, hogy apa mikor jön, kicsit csalódott volt, mikor mondtam, hogy focira megy, és így későn. Neki feltétlenül szüksége volt 2000 Ft-ra, mert az iskolában játékokat árusítanak, és neki feltétlenül kell Backugan. Nem nagyon értem, hogy miért engedig meg, hogy az iskola aulájában játékokat árusítsanak, de a saját pénzéről van szó, így nem tilthatom meg neki, hogy megvegye, amit szeretne. Az sem jó, ha csak arra ösztönzöm, hogy gyűjtsön, mert kell néha egy olyan kis dolog, amiért neki megéri, hogy legyen saját kis pénze.
Fecó édes volt, ő mondta, nem vesz semmit, mert ilyen hülyeségekre nem költi el a pénzét. Ő már kicsit komolyabban veszi ezeket a dolgokat, szerintem ő egy fényképezőgépet szeretne.
Mikor gyermekkoromban én is szerettem volna valamilyen komolyabb dolgot, nekem kellett kifizetnem a felét, és szüleim kipótolták. Így lett meg életem első futócipője is, melynek a fele az ujjtörésemből származó biztosítási összegből jött össze. Érdekes, a cipőt azóta sem feledem, pedig már volt nem is egy, de ebbe én is beszálltam, így emlékezetes lesz örökre. Visszagondolva, nem csinálták rosszul a szüleim, igaz nekünk nem volt túl sok mindenünk, de megtanultuk értékelni, amit kapunk.
Nagyon nem lesz könnyű ezt megtanítani a mieinknek, de azért remélem talán sikerülhet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése