Ruhapróba kontra diéta

Januárban Ferivel megláttunk egy szép estélyi ruhát az Art'z Modellben -ez nem a reklám helye- és mivel tudtam, néha előfordul, hogy kell egy ilyen, megvettük. A ruha szépen lógott a szekrényben, az idő pedig mikor magamra kellett ölteni, közeledett. Nem is gondoltam arra a szörnyűségre, ami 2 nappal előtte ért. Felpróbálva a szép ruhát, nem fértem bele. Hát igen. Gondolom ez nem egyedi eset, de engem roppantul szíven ütött. Ok, hogy már nem vagyok 47 kg, mint életem 90%-ban, de hogy ilyen velem is megtörténjen, arra végképp nem számoltam. Mozogni persze sokat mozgok, minden hétfőn agyban elkezdem, de a végére nem marad semmi. Kis átalakítással, 2 napi alig evéssel, azért sikerült a dolog és még elismeréseket is bezsebeltem, de nekem nem tetszett, nem éreztem jól magam. Persze ilyenkor mindenki mondja, hogy milyen csinos vagyok, de az évi +1-2 kg az gyarapodik, és 6 év után ugye az már 10-nél is több. Az is érdekes volt, hogy hiába a nem evés, a súly nem lett kevesebb. Pont egybeesett ez amikoris Ferinek ajánlottak egy győri dietetikust. Meglátogattuk, és keményen elkezdtük az általa előírt napi rendszerességű ötszöri étkezést. És láss csodát, meg is lett az eredménye, mert evéssel, nem éhezéssel sikerült attól az 5 kilótól megszabadulnom, ami pont zavart,és onnan, ahol kellett. A következő meglepetés akkor ért, és már láttam is megérte rászokni a rendszeres egészséges evésre, mikor Valcsinak felhoztam régi ruháimat Halloween közeledtével, hogy mit tudok neki boszissá alakítani, és kezembe kerülve egy szép fekete ruha újra kényelmes lett. Azon azért kicsit meglepődtem, hogy Valcsikámnak egy régi szűk hosszú ruhámat elég volt csak felhajtani, és már jó is volt, de kezdhetek hozzászokni, hogy a 140 cm-es majd 8 éves lányom hamar utol fog érni.
Ruhákkal kapcsolatban a héten még azért egy másik meglepetés is ért, mikor a postás csöngetésére csak felkaptam egy kabátot, ami a fogason lógott. Már rajtam volt egy ideje, mikor megdöbbenve tapasztaltam, hogy ez nem is az én kabátom, hanem Fecóé, és ezt nem azért vettem észre, mert kicsinek tűnt. Úgy szaladnak az évek, kezdetben mikor megszülettek, Kolimnak a 46-os ruha is nagy volt, mára pedig Fecó kabátját felvéve észre sem veszem, hogy az nem az enyém.

Ez is egy kerek szám 100!

Gyemekkoromban sokat írtam naplót. Persze leginkább akkor, ha nem volt éppen kivel megosztanom, vagy nem is akartam megosztani a gondolataimat. Jó néha elővenni, újra belelapozni, régen elfeledett emlékeket feleleveníteni. Szerettem írni, mert a naplómnak mindig őszinte lehettem, és az is voltam. Írtam bánatot, örömöt, tikos plátói szerelmet, és nem plátóit is, írtam egy barátról, akiről később kiderült neki voltam titkos plátói, de a barátság neki is többet ért, írtam szakításról, melyet én léptem meg, írtam olyanról, ami velem történt, de megbánták, írtam a repülésről, amit nagyon szerettem, a suliról, amit nagyon nem szerettem, szüleimről, akiket, mint egy kamasz teheti éppen szerettem, és éppen nem "szerettem". Írtam titkos dolgokról, amelyről apukám évekkel később megkérdezte mi is volt, de akkor sem árultam el neki, ma meg már szerintem nem is érdekelné. Volt olyan naplóm, ami kicsi szíves volt, volt egyszerűen spirálos, volt nagy általam kimatricázott. Írtam bele kékkel, pirossal, zölddel, hol milyen hangulatom volt, de mindet én írtam, és kézzel. Ontottam a szavakat, érzéseket, írtam éjjel, nappal, a paplan alatt és a földön fekve. Nem sok embernek engedtem meg, hogy belenézzen. Volt aki titokban belenézegetett, de neki megbocsátok, mert azt apai féltésnek hívják, de azért nem volt szép tőle. Volt akinek lemásoltam a vele kapcsolatos legfontosabb részeket, és talán még ma is őrzi, és volt, aki egy számomra nagyon fontos lapot kitépett és magával vitt, de az is lehet tőlem kapta, de erre nem igazán emlékszem. Néha eszembe jut pár régi dolog, hogyan történhetett, és mikor fellapozom a dátumot, csak falom a sorokat, nevetek magamon, és néha el is csodálkozom, mik is történtek valójában. Szerettem naplót írni, és szeretem most is, hogy írtam, mert az akkori énem jelent meg benne, mégha mai szemmel kicsit meg is mosolygom magamat. Más volt akkor, és nem is tudom, hogy jobb-e. Az akkor volt, ma meg minden más. Azóta nem írok naplót, mióta Ferivel komolyra fordult minden. Még a kezdeti szárnycsapásainkat leírtam, de valahogy mikor már tisztázódtak körülöttünk a zűrzavaros képek abbamaradt. Már nem kellet egy fantom lény, akinek elsírhatom bánatom, örömöm, már megtaláltam, és nem is volt szükségem már másra. Persze szárnycsapásaim voltak még, de pár napnál tovább egyis sem jutott. Kivéve most ez, mely azt hiszem már teljesen másról szól. Ezt a naplót, amit ma már blognak hívnak, és feltölthetek képekkel, és kitörölhetem ami nem tetszik, egy kedves barátomnak, Szilvinek köszönhetek. 2 éve mesélte, hogy ő ezt írja, akkor belelapoztam, és nagyon tetszett, de az elhatározást csak 2009. februárjában követte cselekedet is, mikoris Kolim lábtörése által szobafogságra lettünk ítélve. Ekkor megpecsételődött a sorsom, és igaz néha kicsit elmaradva, de mégis írogatok és teszek fel képeket, hogy gyermekeim majd nagyon örülhessenek, ha olvasgathatják soraimat. Érdekes ez a blog, kicsit más, mint régen, mert annak ellenére, hogy próbál az ember őszinte lenni, mégsem írhatja le igazán gondolatait. Ennek persze több oka is van, néha jó ráaludni egyet, néha pedig nem akar véletlenül megsérteni másokat, akár évek múlva is véletlen a sorokra talál.
Jó mások blogjába is betekinteni, persze nem kell mindenkivel egyetérteni, de hát mások vagyunk természetesen és sok erőt is lehet meríteni mások életéből. Nem fenékig tejfel 1-2-3-4 gyerekkel összekötni életünket, de a blog a pozitív gondolkodásra is megtanít minket. Nem hiszem, hogy mindenhol annyira eufórikus hangulat uralkodik, magunkat is beleértve, mert hár aztért arról ritkán írunk, hogy "ma éppen újra veszekedtem a gyerekekkel", vagy talán néha ezek a veszekedések is mosolygós történetekké válnak, mire sorokba formáljuk őket.
És búcsúzásképp, amiért tegnap este nagyon örültem, hogy olvasgattam, mert találtam egy nagyon érdekes blogot, melyben karácsonyi adventi kalendáriumok voltak. Az egyik egy zsinóron borítékok, vagy kis tölcsérkék, és én kitaláltam, hogy nem a gyerekek fognak ilyet kapni, hanem a gyerekek készíteni, hogy most ők lephessenek meg "valakiket", akitől mindig csak kapnak, és most adhatnak.
Szóval nagyon örülök, hogy itt lehetek, és eljutottam eddig a 100-as bejegyzésig. Örülök, annak is, hogyha névtelenül, de mégis olvasgattok, mert azért látom, hogy a térképem kezd "telegetni", és talán kicsit ez is jó érzés, mert a régi naplóm csak nekem szólt, de talán ez már kicsit más.

Most már mindenki

Elérkezett ez a nagy nap is, hogy reggel minden gyerkőcünk ugyanoda indul, ugyanonnan jön haza. Már nagyon vártuk ezt a napot, Valcsika még nem tudja mi vár rá, habár a skacoktól már ellesett pár dolgot. Persze van benne jó is és rossz is. Vége a reggeli szunyókálásoknak, már nem lehet bármikor odaérni, de lehet új barátokat találni és lehet ismerkedni a betűkkel, olvasni és matekot is tanulni. Találkozni a fiúkkal és a lányoknak az osztályban büszkélkeni, hogy ők a bátyáim!
Ők, akik már a harmadik osztályt kezdik. Számomra ez igazán akkor tudatosult, mikor felírtam a nevük mellé a füzetborítóra, hogy 3/A.
Itt még ők kapták az almácskát 2008-ban.
Kicsit izguló lányunk,
és a nagyon büszke apuka.
Kívánom Valcsikának, teljen sok-sok öröme az iskolás éveiben. Igaz ők még csak azt érzékelik, hogy a kötelességeknek meg kell felelniük, állandóan tanulni, és újabb feladatokat elvégezni, de talán egyszer ők is megértik, mennyi szép élmény vár itt rájuk, és a sok megpróbáltatás ellenére is, én már bizton mondhatom, legszebb és legnyugodtabb éveim mégiscsak az iskolapadhoz kötnek.

Évfordulók

Ez az év sok-sok kerek évfordulót tartogat számunkra. Édesapámmal kezdődött, aki idén lett 70 éves, majd Feri követte kicsit szerényebben, az ő 40 évével. Augusztus 12-én pedig kicsit szűkebben, kettesben örülhettünk, hogy házasságunk első 10 évét sikerült mondhatni elég kellemesen "átvészelnünk". Drága párom, már 10 éve is mindig meg tudott lepni, ez most sem sikerült másképp. 1999 decemberében, mikor már tényleg tűkön ültem, mert tudtam, vagy sejtettem, hogy jövő nyár igazán összeköt minket, nagyon vártam, hogy karácsony örömére megkérje a kezemet. Vártam, vártam, de hiába. Egy ideig bírtam is szó nélkül, majd kibuggyant belőlem, hogy most akkor, mikor lesz a nagy leánykérés. Ferim szendén rám nézett, és közölte, majd ha nem előre várom a dolgot, mert ő ezzel engem meg szeretne lepni, nem csak úgy, hogy előre készülök. Majd hozzátette édesen, hogy most 2 hónapig ne is várjak a dologra. Hát megint igaza volt, így haragudni se tudtam rá, pedig azért kicsit furdalt a kiváncsiság, és persze izgatott is voltam, hogy mikor kezdődhet a szervezkedés. Persze ő mindig nyugtatott, hogy ne stresszeljem magam, minden a legnagyobb rendben lesz. Hát így is lett, és a leánykérésre is sor került, igaz az kettőnk titka miképpen, és az esküvővel kapcsolatban is megszervezett mindent nagy titokban. 2000 az esküvők éve volt, neki mégis sikerült augusztus 12-re a seregélyesi kastélyt kibérelnie, ahol 100-ad magunkkal hatalmas bulit csaptunk. Még máig is emlegetik barátaink és rokonaink, hogy milyen jó volt az a hétvége.

Idén azt hittem újra Seregélyesen ünneplünk, de sajnos már annyira lepukkadt a hely, hogy mást választott nekünk. Hertelendet már az SOS szerelem! filmből ismertem, mindig is nagyon tetszett, ide sikerült kicsit elmenekülnünk kettesben. Pihenés, luxus, csodálatos vacsorák, séták, fürdő, és fantasztikus kiszolgálásban volt részünk. És tényleg nagyon kellett is már ez a kis kettes kikapcsolódás.

Ebéd a suliban

Eddig sok jót nem hallottam másoktól az iskolai ebédről, de mivel gyerekeim nem nagyon panaszkodtak, én pedig nem nagyon firtattam, így nem is foglalkoztatott a dolog. Idén Valcsika is beállt az iskolai menza sorába, így néha már egyéb visszajelzéseket is kapok. A mai beszélgetésüket azért mindenképpen megörökítem, ami a kocsiban hangzott el hazafelé a Varázsműhelyből:
Egyik kisgyerek édesanyja mesélte, hogy ő könyvtáros a Centi suliban. Hát itt kezdődött az eszmecsere. Valcsika szerint sokkal jobban járna, ha konyhásnéni lenne, mert az ő fizetésük biztosan nagyon sok.
- Miből gondolod- kérdeztem én.
- Hát abból, hogy nekik ki kell venni a nyálas virslit is a babfőzelékből.
Ezt nem nagyon értettem, de megmagyarázta, hogy ma babfőzelék volt virslivel és voltak akik visszaköpködték a virslit. Azt tudom Kolim ezt az ételt nem szetei, hát kérdeztem ő mit evett.
- Én lencsefőzeléket kolbásszal.
- Hát az hogy lehet, kétféle étel is volt?
- Anya nekünk Kriszta néni felolvasta, hogy ez lencsefőzelék kolbásszal. Csak egyféle volt, nem kettő.
-Szerintem pedig, -szólalt meg Fecó is- úgy nézett ki, mint a hurka.

Tovább nem firtattam az aznapi ebédet, mert el tudtam képzelni milyen lehetett, ha Valcsi babnak, és virslinek, Koli Kriszta néni tájékoztatása után lencsének és kolbásznak, Fecóm pedig a benne szereplő húst egyszerűen hurkának nézte.

Jó étvágyat! Szegénykéim, majd hétvégén ehetnek amit szeretnének.