Ez is egy kerek szám 100!

Gyemekkoromban sokat írtam naplót. Persze leginkább akkor, ha nem volt éppen kivel megosztanom, vagy nem is akartam megosztani a gondolataimat. Jó néha elővenni, újra belelapozni, régen elfeledett emlékeket feleleveníteni. Szerettem írni, mert a naplómnak mindig őszinte lehettem, és az is voltam. Írtam bánatot, örömöt, tikos plátói szerelmet, és nem plátóit is, írtam egy barátról, akiről később kiderült neki voltam titkos plátói, de a barátság neki is többet ért, írtam szakításról, melyet én léptem meg, írtam olyanról, ami velem történt, de megbánták, írtam a repülésről, amit nagyon szerettem, a suliról, amit nagyon nem szerettem, szüleimről, akiket, mint egy kamasz teheti éppen szerettem, és éppen nem "szerettem". Írtam titkos dolgokról, amelyről apukám évekkel később megkérdezte mi is volt, de akkor sem árultam el neki, ma meg már szerintem nem is érdekelné. Volt olyan naplóm, ami kicsi szíves volt, volt egyszerűen spirálos, volt nagy általam kimatricázott. Írtam bele kékkel, pirossal, zölddel, hol milyen hangulatom volt, de mindet én írtam, és kézzel. Ontottam a szavakat, érzéseket, írtam éjjel, nappal, a paplan alatt és a földön fekve. Nem sok embernek engedtem meg, hogy belenézzen. Volt aki titokban belenézegetett, de neki megbocsátok, mert azt apai féltésnek hívják, de azért nem volt szép tőle. Volt akinek lemásoltam a vele kapcsolatos legfontosabb részeket, és talán még ma is őrzi, és volt, aki egy számomra nagyon fontos lapot kitépett és magával vitt, de az is lehet tőlem kapta, de erre nem igazán emlékszem. Néha eszembe jut pár régi dolog, hogyan történhetett, és mikor fellapozom a dátumot, csak falom a sorokat, nevetek magamon, és néha el is csodálkozom, mik is történtek valójában. Szerettem naplót írni, és szeretem most is, hogy írtam, mert az akkori énem jelent meg benne, mégha mai szemmel kicsit meg is mosolygom magamat. Más volt akkor, és nem is tudom, hogy jobb-e. Az akkor volt, ma meg minden más. Azóta nem írok naplót, mióta Ferivel komolyra fordult minden. Még a kezdeti szárnycsapásainkat leírtam, de valahogy mikor már tisztázódtak körülöttünk a zűrzavaros képek abbamaradt. Már nem kellet egy fantom lény, akinek elsírhatom bánatom, örömöm, már megtaláltam, és nem is volt szükségem már másra. Persze szárnycsapásaim voltak még, de pár napnál tovább egyis sem jutott. Kivéve most ez, mely azt hiszem már teljesen másról szól. Ezt a naplót, amit ma már blognak hívnak, és feltölthetek képekkel, és kitörölhetem ami nem tetszik, egy kedves barátomnak, Szilvinek köszönhetek. 2 éve mesélte, hogy ő ezt írja, akkor belelapoztam, és nagyon tetszett, de az elhatározást csak 2009. februárjában követte cselekedet is, mikoris Kolim lábtörése által szobafogságra lettünk ítélve. Ekkor megpecsételődött a sorsom, és igaz néha kicsit elmaradva, de mégis írogatok és teszek fel képeket, hogy gyermekeim majd nagyon örülhessenek, ha olvasgathatják soraimat. Érdekes ez a blog, kicsit más, mint régen, mert annak ellenére, hogy próbál az ember őszinte lenni, mégsem írhatja le igazán gondolatait. Ennek persze több oka is van, néha jó ráaludni egyet, néha pedig nem akar véletlenül megsérteni másokat, akár évek múlva is véletlen a sorokra talál.
Jó mások blogjába is betekinteni, persze nem kell mindenkivel egyetérteni, de hát mások vagyunk természetesen és sok erőt is lehet meríteni mások életéből. Nem fenékig tejfel 1-2-3-4 gyerekkel összekötni életünket, de a blog a pozitív gondolkodásra is megtanít minket. Nem hiszem, hogy mindenhol annyira eufórikus hangulat uralkodik, magunkat is beleértve, mert hár aztért arról ritkán írunk, hogy "ma éppen újra veszekedtem a gyerekekkel", vagy talán néha ezek a veszekedések is mosolygós történetekké válnak, mire sorokba formáljuk őket.
És búcsúzásképp, amiért tegnap este nagyon örültem, hogy olvasgattam, mert találtam egy nagyon érdekes blogot, melyben karácsonyi adventi kalendáriumok voltak. Az egyik egy zsinóron borítékok, vagy kis tölcsérkék, és én kitaláltam, hogy nem a gyerekek fognak ilyet kapni, hanem a gyerekek készíteni, hogy most ők lephessenek meg "valakiket", akitől mindig csak kapnak, és most adhatnak.
Szóval nagyon örülök, hogy itt lehetek, és eljutottam eddig a 100-as bejegyzésig. Örülök, annak is, hogyha névtelenül, de mégis olvasgattok, mert azért látom, hogy a térképem kezd "telegetni", és talán kicsit ez is jó érzés, mert a régi naplóm csak nekem szólt, de talán ez már kicsit más.