Síelés januárban

Hát újra eljött a régenvár időszak, hogy sítalpakat kötve élvezhessük a havat, a lesiklás örömét, a hütték forralt borát, Leberknödelsuppe-t, napsütést, és esetleg a hideget is, amiből van részünk idén bőven, és még lesz is. Mikor Feri először rávett, hogy menjünk síelni, még a hőskorunkban, kicsit ódzkodtam, nem szerettem sosem a hideget. Mint úszó, én voltam az a kis ázott lány, akinek állandóan lilára volt fagyva a szája. Mégis megpróbáltam, és érdekes, ritkán tapasztalom a hideget, de ha mégis, elviselem. Még gyerekmentes koromban leginkább a nyugalom fogott meg a síelésben. Az ember agya annyira ki tudott kapcsolni, hogy teljesen megfeledkezhettünk mindenről, legfontosabb probléma csak az volt, mennyit kell a liftnél várni.

Mióta gyermekeink is becsatlakoztak a síelésbe, azóta kicsit izgisebb a dolog, de idén mindenfajta atrocitás nélkül megúsztuk, csak az utána következő hetet töltöttük felsőlégúti nyavajával, de mi ez egy lábtöréshez képest.

Csodálatos helyen voltunk, csodálatos időben, hála Szilvinek, aki már egy évvel ezelőtt direkt kipróbálta a helyet, nehogy csalódást okozzon nekünk. Hát nem okozott. Mindig is vágytam arra, hogy a hóborította hegytetőn egy kis faházban lakhassunk a kandalló melege mellett. Igaz a kandalló megvolt, de a sok program miatt a befűtés elmaradt. Igaz ez a romantika nem ennyi gyerek társaságában illendő.

Mert gyerek az volt rendesen. Idén már a Barna nagyszülőknél kipróbálták gyermekeim az

igluépítés műveleteit, ez itt folytatódhatott, mert az előző lakók besegítve, egy félkész iglut hagytak ránk örökségül. Volt öröm, mikor észrevették. Esténként a gyerekek nagy része ott serénykedett fáradhatatlanul. Csodálom őket honnan veszik ezt a töménytelen energiát. Síelés a hidegben, majd úgy kell róluk lekönyörögni a sícipőt, amitől mi nagy örömmel válunk meg, és este fél 7-ig folytatják kinnt az építkezést. Miután sikerül őket beterelni, bennt pedig meseolvasás, rejtvényfejtés minden mennyiségben.

Pedig napközben is jól ki lettek hajtva, Emma keresztapukája, Laci, aki régen síoktató volt, napi 5 órában hajtotta a gyerekeket. A gyerekek pedig élvezték, főleg, mikor elvitte őket a buckás pályaszakaszra is.

Koli úgy rötyögött, hogy Laci mondta is neki, hogy egy síelő ne rötyögjön, mert a kilógó nyelvét leharapja. Na ezen jobban rötyögött. Mikor Koli még nem volt teljesen biztos magában, és leszáguldott a lejtő aljáig, mert nem tudott megállni,

rögtön maga mögé vette, és segített neki, hogy megérezze a helyes fordulókat, és a megállást.

A nap egyik fénypontja volt mindenki számára, mikor kicsit megmelegedhettünk a Hütte-ben, megihattuk a forralt borunkat, kakaónkat, ehettünk egy kicsit, és kicsatolhattuk szorító cipőinket. Sajnos annyira nem volt meleg, hogy a teraszon is napozhassunk, de legközelebb bepótoljuk, remélem.

Kolink nagy örömére, és persze a miénkére is Kuci, Koli keresztanyja is eljött velünk, így nem egyedül izgultam végig azt az utat, amelyen a szállásunkat közelítettük meg. 1760-ra kellett felmennünk sötétben, havas úton, ismeretlen és beláthatatlan kanyarokat követve. De a jó sofőr felvitt bennünket.

4 igazán szép napot töltöttünk Gerlitzen sípályáin, ahol a leghosszabb pálya 7,5 kilóméter hosszú. A gyerekek még itt is lesíeltek. Februárban újra jövünk.

Válasz egy reklamációra

Legszeretettebb Éva nevű ismerősöm örömmel újságolta, hogy olvasta blogomat, de azért megjegyzésképpen mondta, hiányolta közös utazásunk megemlítését. Nagyrészt ez a blog a gyerekekről szól, de néha mi is lehetünk gyerekek, így nem hagyom ki a kérését, és írnék egy fantasztikus utazásról, melyet Éva kapott ajándékba, mert 10 éve nálunk dolgozik.

Mára nálunk közel 40 ember van, így kissé átalakult a dolog, de mindenki szívében leginkább a 10-12 évvel ezelőtti időszak él, mikor még csak páran nyomtuk a virágpiacon. Éva akkor került hozzánk, de már régebbről ismertük. Én igazából nem itt dolgoztam, csak unatkoztam volna 8 órai munka és egy esti főiskola mellett és szerelemből, még szezonokban Ferinek is besegítettem. A töménytelen, sokszor hajnalig tartó munka mellett szuper hangulatban töltöttük estéinket. Éva a 2. ember, aki már betöltötte a 10. évét nálunk, így Ferivel elhatároztuk, hogy nővéremékkel (ő volt az első 10 éves), és Éváékkal hatosban elutazunk egy meglepcsi helyre, Cesky Krumlov-ba. Még mi sem jártunk ott, de barátaink mesélték, hogy kihagyhatatlan. Igazuk lett. Nemcsak a sörtől, és a jó ételektől, hanem a nevetéstől is híztunk pár kilót.

Fantasztikus kis városka, amely megmaradt eredeti formájában. Sokat sétáltunk, és a sétában megpihenve sorra látogattuk a kiskocsmákat.

Legkedveltebb helyünk a szállásunkal szembeni volt. Kb másfél lépésre a kijárattól, Éváék baldahinágyas szobájából, még rá is lehetett látni. Vaslapon sütötték a Hermelin sajtot, a csirkeszárnyakkal, és hozzá nagyon jól esett a sör, még nekem is.

Kedves Éva! Anita! még sok boldog 10 évet kívánunk!!!

Büszkeség

Próbálok gyerekeimnél sosem felállítani rangsort. Szerencsére azért tesznek is róla, hogy ki ebben, ki abban jobban teljesítsen. Mióta megszülettek, mindent Fecó csinált hamarabb, Koli követte őt, de most eljött az a pillanat, hogy van olyan dolog, amiben teljesen egyformák.

Sokan csodálkoztak, miért adom őket egy osztályba. Nálunk ez nem lehetett kérdéses, mert az a láthatatlan szeretet, ami kettejük között van, és az a bizonyos kapocs, ami már a hasamban megvolt bennük még sokáig elválaszthatatlan lesz.

Ez a kapocs szerencsére nem azt jelenti, mint amitől sok ikres anyuka fél, hogy a gyerekei sosem lesznek egymás nélkül képesek önálló életet élni. Nálunk ez azt jelenti, hogy mindkettőnek megvan a saját kis egyénisége és amennyire csak lehet, húzzák egymást előre láthatatlanul.

Réka néni kért tőlünk első év elején egy jellemzést a gyerekekről. Bemásolom egy részét, nagyon ide illik:

"Érdekes módon Fecó az érzékenyebb kettejük közül, de ezt a külvilág felé nem akarja megmutatni. Pozitívan egészítik ki egymást, ebben közrejátszik természetesen az is, hogy Kolos jól tűri Fecó dominanciáját. Kolos nem hivalkodik a tudásával, míg Fecó igen, bár mindketten tudják ugyan azt. A feladatmegoldásokra Kolos sokkal jobban odakoncentrál, precízebb, míg Fecó figyelme gyakran elkalandozik, és képes hamar összecsapni a feladatokat. Fecó vezető egyéniség, míg Kolos együttműködő a csapatban, így érdemes inkább Fecót megfogni fegyelmezéskor.
Két különböző egyéniségük ellenére érdekes módon mindkettő segíti a másikat. Míg Kolos higgadtságra, úgy Fecó vagányságra ösztökéli testvérét. Igazságérzetük mindkettejüknek nagyon fejlett, szeretik megmondani a társaiknak, hogy kinek mit szabad, Fecó azt is, hogy ki mit csináljon."

Hát igen, ez nagyon fontos kettejük között, hogy pozitívan egészítik ki egymást. Kezdetben Fecó szerzett mindig pár %-al jobbat, ez Kolit arra ösztönözte, hogy precízségét előássa, így sikeresen elérte, hogy másodikban az összes év végi dolgozatot szinte hibátlanul teljesítette, míg Fecónap becsúszott pár ponttal kevesebb a nemfigyelés miatt. Persze ez nem a nemtudást tükrözte, hanem figyelmeztette, hogy próbáljon ne felületes maradni. Mindig drukkolunk, hogy jól sikerüljenek a dolgok nekik, de valahogy szülői örömünk előtör, ha Koli lepipálja Fecót. (A későbbiekben ezért majd Fecótol elnézést kérünk, de hát őt így lehet ösztönözni, Koliról pedig sosem felejtjük el, milyen kis piciként indult el az ő élete. Igaz visszagondolva, az Apgar értéke már születéskor is neki volt jobb 8-9, annak ellenére, hogy fele akkora súlya volt.)

Fecó a sportokban próbál eredményes lenni, kűzd és szorgalommal hajt céljai eléréséhez, ez Kolinak hiányzik. Ha ő nem akar, képes a focipályán zsebretett kézzel sétálni, és utána morogni, hogy neki nem passzol senki. Igaz múltkor a csapat 6 góljából 5-öt Fecó, egyt Koli lőtt. Már ez is eredmény. Mikor Fecó pedig panaszkodott, hogy nincs kedve kimenni az udvarra, mert néha sokan támadnak rá, Koli mondta, ne izguljon, majd ő megvédi. Kolit mindenki elfogadja, míg Fecó kűzd. Ő nem elégszik meg a csapattag szerepével, ő főnök típus, de hát ebben az osztályban több dudás van egy csárdában. Kezdek rájönni, had vívja meg maga kis harcát.

A lényeg, hogy nagyon büszke voltam, mikor mindkettejük bizonyítványát olvastam, és nem kellett, mint év végén Kolimat vígasztalnom az egyetlen német Jól megfelelt miatt, idén erre is ráfeküdtünk. Matematikából mindketten dicséretet is kaptak, Fecónál még az órai aktivitást is kiemelte Réka néni, és mikor megkapta Koli a bizonyítványt mondta neki, hogy ha így halad, év végén is kitűnő lehet.

Zárszóként magamra is büszke vagyok egy kicsit. Rákerestem a nevemre a Google-n és kiadott egy cikket, melyben szerepelt egy képem, ami a vizsgaképem volt, és kiállították Esztergomban.

Becserkészték a természetet
2009. december 1.

A Pillanat Művészei IV. címmel december 1-jén természetfotó kiállítás nyílik az esztergomi Dobó Galériában. Hivatásos fotográfusok irányításával tovább folytatódik a Canon, Nikon és Olympus professzionális természetfotó kurzus.

Gecse Valéria: Ének az esőben

A december 31-ig megtekinthető kiállítás művészi alkotásait már a nyolcadik, a kilencedik, a tízedik és a tizenegyedik kurzus sikeresen vizsgázott hallgatói készítették. Az alkotások elsősorban Magyarország természeti szépségeinek egy-egy pillanatát örökítik meg.

Féltés

Mikor gyerek voltam, semmitől sem féltem. 13 évesen akrobatikus tornára jártam. Mint legkisebb, természetesen én voltam a legtetőn mindig. Ekkor anyu még tudott hatással lenni rám, hogy abbahagyjam. Talán ez volt az utolsó.

Természetes volt, hogy 15 évesen elmentem vitorlázó repülni, természetes volt, hogy minden szombat-vasárnap reggel hajnalban keltem, adtam szüleimnek egy elmaradhatatlan puszit, és mentem ki a reptérre, mert aki sorakozónál nem állt ott, az nem repülhetett. Felejthetetlen volt, mikor először repülhettem egyedül, oktató nélkül.

Az is természetes volt, hogy ha hívtak barlangászni, mentem, és az is, hogy egy életre megtanultam, mi az a zsomboly, és milyen érzés 30 métert ereszkedni egy olyan barlangba, ahol a csapatból bevállaltam, hogy én megyek le először. Igaz ott kicsit féltem, de mikor már a többiek is utánam ereszkedtek, simán egy kis lyukon átbújva bemásztunk egy elzárt sötét, de csodás barlangba, ahol csak elemlámpáink világítottak. Az is természetes volt, hogy kitaláljuk, nekünk mindenképpen ki kell próbálni az ejtőernyőzést is. Igaz ekkor már történt valami, amiért kicsit megilyedtem, miután az irányítózsinórom betekeredett és csak majdnem a földetérés előtt sikerült kitekernem, hogy fékezni tudjam az ernyőt. Többet nem ugrottam gépből, de fantasztikus volt. Kihagyhatatlan volt a lovaglás is, nagyrészt Kecskemét mellett egy tanyán és annak körzetében élvezhettem ki ezt a gyönyörű sportot, de ez egy másik életemben volt, így ez is elmaradt, de nem véglegesen. Mikor Ferimmel megismerkedtem, jött a síelés. És persze természetes volt, hogy mikor Franciaországban megláttam egy ejtőernyős tandemugró síelőt, nekem is ki kellett próbálnom. Ez is fantasztikus volt. Semmi félelem nem volt bennem, de ez az érzés már a múlté. Mióta gyerekeim lettek, nemhogy magamat, de őket is féltem talán jobban a kelleténél. Persze Kolimat a legjobban, bármit is csinálnak.

Egyszer láttam egy filmet, Hanover Street, melyben egy vadászpilóta beleszeretett egy kiképzőtiszt feleségébe a háború alatt. Mielőtt megismerte semmitől nem félt, de utána elkezdtek rossz érzései támadni repülés és bevetés közben. Ő mondta a hölgynek, hogy amíg nem ismerte, bármit megtett, nem számított az élete, de mióta megismerte, rájött az élet értelmére, és arra, hogy már mennyire fontos neki az élete, mert már van kiért élnie. Elgondolkodtató....

Hihetetlen, hogy szüleimnek mit át kellett élni mellettem, és most, hogy én lettem szülő, milyen nehézzé vált ez az egész. Feri mindig röhög rajtam, pedig már mi is átéltünk pár érdekes dolgot a gyerekekkel. Mikor megszülettek, és 2 hónapot kórházban voltunk, még sokkal jobban kezeltem ezeket a dolgokat, pedig akkor tényleg lett volna miért aggódni. Azóta csak a komolyabb sérüléseket említve átéltünk egy agyrázkódást és egy lábtörést is. Mostani síeléskor is először bennem volt a félsz, láttam is, mikor Koli golyóban száguld le a hegyről, mert nem tud megállni, de azért megúszta. Aztán megtanulta. Vagyis segítettek neki megtanulni, és nekem is segítettek, hogy kicsit lazábban kezeljem ezt a dolgot. Hála ennek a bizonyos személynek, Lacinak mindkettőnket átsegített a nehezén. Kolit fizikálisan, engem mentálisan, hogy Majré batátunkat hátrahagyva, kicsit már élvezhessük is mindketten a síelést. Persze Koli maga miatt, én pedig Koli miatt. Kis Drágámnál mindig azt hiszem, ha elesik el is fog törnie valamilye. Nem is tudom mi lesz, ha majd elém állnak, hogy ők is szeretnének repülni, ejtóernyőzni, barlangászni. Vagy talán ezeknek még mindig jobban fogok örülni, mint amitől a mai ifjakat a legjobban kell félteni....?,

Karácsonyi ajándékom

Sosem volt és sosem lesz a kedvenceim között a Depeche Mode, de amit tegnap csináltak, az fantasztikus volt. Életem legjobb koncertjei közé sorolom, és igazából hiába voltam már jópáron nincs sok toplistás.
Nem számítottam karácsonykor erre a jegyre, szerintem Feri sem, csak nem jött neki össze a meglepcsi bicikli amit szeretett volna nekem. Hát igen, nem is bicikliárus szezon van. Mondtam is neki még ünnepek előtt, hogy ne is vegyen nekem valami nagy dolgot, de azért súgtam, hogy a nyakláncom már talán lecserélésre szorulna. Sosem voltam ékszer és óramániás, és a tegnapi nap rávilágított, hogy jobb is ez így. Mikor 23-án a Laptoptáskát elzártam, mondta, van benne valami kicsi dolog, amit kivenne belőle. Én megigértem, hogy nem nézem meg. Na ekkor már elterveztem szépen magamban, hogy mégis megkapom a láncocskát. Na akkor jött a pillanatnyi csalódás, mikor helyette a Depeche Mode-ra és a Lord of the dance-re kaptam jegyeket. Igazából nagyon örültem neki, de más volt a kis agyamba beprogramozva. Ő nagyon szerette a Depeche-t, és igazán más korszakomat éltem, nem is nagyon ismertem a számait.
A 3. emeletre szól a jegyünk, ahol észrevettünk egy bárt. Szuper kis hely volt, itt ültünk le egy asztalhoz a korlát mellé. Gondolom a Bacardi, a hangulat és a zene is hozzásegített minket, hogy fantasztikusan éreztük magunkat. Végig táncoltuk az egészet, azt nem mondhatom, hogy énekeltem, mert a szövegeket nem tudom, de hihetetlen látvány volt fentről, ahogy a küzdőtér roskadásig telel tapsoló, táncoló emberekkel az első sortól kezdve az utolsóig. Jó volt látni Ferit is, ahogy a sorozatos mindennapi nyűgökből felszabadulva élvezet a koncertet. Oda is súgtam neki mennyivel többet is ér ez az este minden ékszernél, és milyen jó, hogy ezt kaptam, feledhetetlen volt. Minden tiszteletem a fiúké, akik már szintén nem 20 évesek és végig pörgős, fantasztikus hangulatú 2 órát nyújtottak a közönségnek. Vártunk már több órát, Axel-re, mert képes volt 5 órát megvárakoztatni a közönséget (igaz mi 11-kor meguntuk és visszaváltottuk a jegyet), vártunk már 2 órát Madonnára, jól el is áztatott minket, de Fenyő Miki sem villanyozott fel most 27-én, mikor a gyerekekkel együtt megnéztük őt. A tegnapi koncertől azt hiszem viszont senki sem ment csalódottan haza. Már nagyon várom a 2. ajándékomat is, igaz az májusban lesz csak.

Koli újra lécen

Túlesve már egy lábtörésen izgatottan vájuk az újabb síelést. Kicsit tartottam Kolimtól, nehogy bepánikoljon a lejtő telején, így megszerveztem, hogy a Fogarasi síiskolában gyakorolhasson. Izgatottan próbálta a lécet és a cipőt, azért láttam rajta, hogy kicsit ő is izgul. Mielőtt elindultunk, mondta vigyünk könyvet is, majd ő elolvasgat. Nagyon aranyosan túltette magát a félszen, és olyan ügyesen síelt egész órán, hogy a fiú mondta, bárhol jöhet velünk. Mielőtt eltörte a lábát, akkor is ő volt a legügyesebb, de szerencsére nem felejtett. Nem úgy mit Valcsi, mikor Feri legközelebb őt is elvitte, lehet, hogy csak a rossz lécnek volt köszönhető, de bénázott rendesen. Nem baj, majd a pályán viríthat. Klassz dolog, hogy ilyen lehetőségek adódnak, már az első havas síelés előtt itthon megtanúlhatnak gyerekek, felnőttek síelni. Nekem nem volt ilyen lehetőségem, sajnálom is, így mikor kimegyünk próbálom oktatóval finomítani amatőr sítudásomat, melyet 6 évig hanyagoltam is a gyerekek miatt.

KisCsaládi karácsony

Szerencsére már második éve, hogy 25-ét teljesen szabaddá tudjuk tenni, és csak mi ötösben ünnepelhetünk. Ez azért is jó, mert nem kell sehova rohanni, és ezen a napon végre mi ajándékozhatjuk meg egymást. Mivel 24-én annyi ajándékot kapnak gyerkőceink, így hozzánk nem ezen a napon jön a Jézuska. Igaz idén reggel hozott a fa alá egy aprócska meglepcsit, és egy levelet, hogy erre is járt, és jön még, csak viselkedjenek nagyon szépen az ünnepek alatt.

Hát igen, erre a kis levélkére nagy szükség volt az emlékezete előző évi karácsony miatt. Drága jó gyerekeink nagyot alkottak év közben, és karácsonykor sem sikerült problémamentessé tenniük az ünnepet, így Feri úgy határozott, hogy kicsit váratni fog magára a mi Jézuskánk. Igazán nem történtek olyan nagy dolgok, csak próbálgatták szárnyaikat. Köszönések sorra elmaradtak, ülni és normális módon enni egy asztalnál egyik ünnep alatt sem sikerült és még a karácsonyi versmondás alatt is összebalhéztak. Érdekes, mert ez nem igazán jellemző rájuk, de legyen szó húsvétról, névnapról, szülinapról, mikulásról, karácsonyról, anyák napjáról, valamit mindig alkottak. Persze a 24-i éjszakár tavaly végigbőgtem, de tényleg lépnünk kellett, hogy ezek a meghülyüléseik elmaradjanak. 25-én lejöttek, és nem találtak semmit a fa alatt. Kicsit meglepődtek, mi pedig elmondtuk nekik, hogy nem várunk annál többet, mint ahogy 3 évesen már tudtak viselkedni. Aztán következett a reggeli. Kértem segítsenek, még az egyik meg is jelent, de pár percre rá ő is eltűnk. Ferivel gondoltuk, ha harc, legyen harc. Mi leültünk reggelizni, nekik meg mondtuk, hogy csak az jöhet, aki segített, de mivel ők fülük botját sem mozdították, majd megreggeliznek, mikor mi végeztünk. Ekkor mi már jókat derültünk magunkban, mert tudtuk, hogy ha most nem vagyunk erősek, lesöpörnek minket. Már ők is kezdték kapisgálni a dolgokat, és azt hiszem még idejében léptünk. Az elkövetkezendő 1 hétben mintha kicserélték volna őket. Természetes volt, hogy egy családként nem mindent anya csinál, normálisan ettek, és viselkedtek a családi bulikon is. Próbáltak vitamentesen játszani, és odáig fajult a dolog, hogy mikor egyszer mentünk valahová, hozták és felsegítették a kabátomat. Presze azért ez egy egyedi eset volt csak. 30-án láttuk elérkezettnek az időt, hogy Jézuska meghozza nekik a PS3-at. Nem mondom és nem is akarom, hogy tökéletes gyerekeim legyenek, és mindig úgy viselkedjenek, ahogy kell, de azért minimális elvárásaink lehetnek. Ami egy 7-8 éves kisgyereknél még jópofa, az már egy 9-10 évesnél neveletlenség és bunkóság. Érdekes, 2009-ben már nem voltak ilyen problémáink, Mikulás sem akasztófás verset hallgathatott, a nagyszülők is élvezhették a karácsonyi előadást, és nem a lökdöződét, "most én jövök"-öt kellett hallgatniuk, és jóhangulatú, nem asztalalatt mászkálós ünnepi vacsoráink voltak.

Visszatérve a mostani karácsonyra, Jézuska már nagyon várta, hogy jöhessen, és jött is. Apróságok mellett egy kis levélke is volt újra, melyben közölte Jézuska, hogy az ajándék nem fér el a nappaliban, a pincében található. Nagyon örültek a pingpongasztalnak, azonnak használatba is vették. A korikat is kipróbálhattuk, mert elmentünk az Ice Centerbe, és koriztunk 2 órát. Valcsika azonnal siklott a jégen, nemhiába görkorizik, míg Koli lelkesen gyakorolt, Fecó pedig, mikor meglátta, hogy Valcsi milyen ügyes, kiakadt, hogy nála hogy lehet valaki jobb. 45 perc után abba is hagyta. Gondoltuk majd elvisszük oktatásra és ő is megtanul.

26-án újra közös nagycsaládos ünneplés volt, így nagyon kellemesen és gyersan elteltek a pihenőnapok.