Féltés

Mikor gyerek voltam, semmitől sem féltem. 13 évesen akrobatikus tornára jártam. Mint legkisebb, természetesen én voltam a legtetőn mindig. Ekkor anyu még tudott hatással lenni rám, hogy abbahagyjam. Talán ez volt az utolsó.

Természetes volt, hogy 15 évesen elmentem vitorlázó repülni, természetes volt, hogy minden szombat-vasárnap reggel hajnalban keltem, adtam szüleimnek egy elmaradhatatlan puszit, és mentem ki a reptérre, mert aki sorakozónál nem állt ott, az nem repülhetett. Felejthetetlen volt, mikor először repülhettem egyedül, oktató nélkül.

Az is természetes volt, hogy ha hívtak barlangászni, mentem, és az is, hogy egy életre megtanultam, mi az a zsomboly, és milyen érzés 30 métert ereszkedni egy olyan barlangba, ahol a csapatból bevállaltam, hogy én megyek le először. Igaz ott kicsit féltem, de mikor már a többiek is utánam ereszkedtek, simán egy kis lyukon átbújva bemásztunk egy elzárt sötét, de csodás barlangba, ahol csak elemlámpáink világítottak. Az is természetes volt, hogy kitaláljuk, nekünk mindenképpen ki kell próbálni az ejtőernyőzést is. Igaz ekkor már történt valami, amiért kicsit megilyedtem, miután az irányítózsinórom betekeredett és csak majdnem a földetérés előtt sikerült kitekernem, hogy fékezni tudjam az ernyőt. Többet nem ugrottam gépből, de fantasztikus volt. Kihagyhatatlan volt a lovaglás is, nagyrészt Kecskemét mellett egy tanyán és annak körzetében élvezhettem ki ezt a gyönyörű sportot, de ez egy másik életemben volt, így ez is elmaradt, de nem véglegesen. Mikor Ferimmel megismerkedtem, jött a síelés. És persze természetes volt, hogy mikor Franciaországban megláttam egy ejtőernyős tandemugró síelőt, nekem is ki kellett próbálnom. Ez is fantasztikus volt. Semmi félelem nem volt bennem, de ez az érzés már a múlté. Mióta gyerekeim lettek, nemhogy magamat, de őket is féltem talán jobban a kelleténél. Persze Kolimat a legjobban, bármit is csinálnak.

Egyszer láttam egy filmet, Hanover Street, melyben egy vadászpilóta beleszeretett egy kiképzőtiszt feleségébe a háború alatt. Mielőtt megismerte semmitől nem félt, de utána elkezdtek rossz érzései támadni repülés és bevetés közben. Ő mondta a hölgynek, hogy amíg nem ismerte, bármit megtett, nem számított az élete, de mióta megismerte, rájött az élet értelmére, és arra, hogy már mennyire fontos neki az élete, mert már van kiért élnie. Elgondolkodtató....

Hihetetlen, hogy szüleimnek mit át kellett élni mellettem, és most, hogy én lettem szülő, milyen nehézzé vált ez az egész. Feri mindig röhög rajtam, pedig már mi is átéltünk pár érdekes dolgot a gyerekekkel. Mikor megszülettek, és 2 hónapot kórházban voltunk, még sokkal jobban kezeltem ezeket a dolgokat, pedig akkor tényleg lett volna miért aggódni. Azóta csak a komolyabb sérüléseket említve átéltünk egy agyrázkódást és egy lábtörést is. Mostani síeléskor is először bennem volt a félsz, láttam is, mikor Koli golyóban száguld le a hegyről, mert nem tud megállni, de azért megúszta. Aztán megtanulta. Vagyis segítettek neki megtanulni, és nekem is segítettek, hogy kicsit lazábban kezeljem ezt a dolgot. Hála ennek a bizonyos személynek, Lacinak mindkettőnket átsegített a nehezén. Kolit fizikálisan, engem mentálisan, hogy Majré batátunkat hátrahagyva, kicsit már élvezhessük is mindketten a síelést. Persze Koli maga miatt, én pedig Koli miatt. Kis Drágámnál mindig azt hiszem, ha elesik el is fog törnie valamilye. Nem is tudom mi lesz, ha majd elém állnak, hogy ők is szeretnének repülni, ejtóernyőzni, barlangászni. Vagy talán ezeknek még mindig jobban fogok örülni, mint amitől a mai ifjakat a legjobban kell félteni....?,