Síelés januárban

Hát újra eljött a régenvár időszak, hogy sítalpakat kötve élvezhessük a havat, a lesiklás örömét, a hütték forralt borát, Leberknödelsuppe-t, napsütést, és esetleg a hideget is, amiből van részünk idén bőven, és még lesz is. Mikor Feri először rávett, hogy menjünk síelni, még a hőskorunkban, kicsit ódzkodtam, nem szerettem sosem a hideget. Mint úszó, én voltam az a kis ázott lány, akinek állandóan lilára volt fagyva a szája. Mégis megpróbáltam, és érdekes, ritkán tapasztalom a hideget, de ha mégis, elviselem. Még gyerekmentes koromban leginkább a nyugalom fogott meg a síelésben. Az ember agya annyira ki tudott kapcsolni, hogy teljesen megfeledkezhettünk mindenről, legfontosabb probléma csak az volt, mennyit kell a liftnél várni.

Mióta gyermekeink is becsatlakoztak a síelésbe, azóta kicsit izgisebb a dolog, de idén mindenfajta atrocitás nélkül megúsztuk, csak az utána következő hetet töltöttük felsőlégúti nyavajával, de mi ez egy lábtöréshez képest.

Csodálatos helyen voltunk, csodálatos időben, hála Szilvinek, aki már egy évvel ezelőtt direkt kipróbálta a helyet, nehogy csalódást okozzon nekünk. Hát nem okozott. Mindig is vágytam arra, hogy a hóborította hegytetőn egy kis faházban lakhassunk a kandalló melege mellett. Igaz a kandalló megvolt, de a sok program miatt a befűtés elmaradt. Igaz ez a romantika nem ennyi gyerek társaságában illendő.

Mert gyerek az volt rendesen. Idén már a Barna nagyszülőknél kipróbálták gyermekeim az

igluépítés műveleteit, ez itt folytatódhatott, mert az előző lakók besegítve, egy félkész iglut hagytak ránk örökségül. Volt öröm, mikor észrevették. Esténként a gyerekek nagy része ott serénykedett fáradhatatlanul. Csodálom őket honnan veszik ezt a töménytelen energiát. Síelés a hidegben, majd úgy kell róluk lekönyörögni a sícipőt, amitől mi nagy örömmel válunk meg, és este fél 7-ig folytatják kinnt az építkezést. Miután sikerül őket beterelni, bennt pedig meseolvasás, rejtvényfejtés minden mennyiségben.

Pedig napközben is jól ki lettek hajtva, Emma keresztapukája, Laci, aki régen síoktató volt, napi 5 órában hajtotta a gyerekeket. A gyerekek pedig élvezték, főleg, mikor elvitte őket a buckás pályaszakaszra is.

Koli úgy rötyögött, hogy Laci mondta is neki, hogy egy síelő ne rötyögjön, mert a kilógó nyelvét leharapja. Na ezen jobban rötyögött. Mikor Koli még nem volt teljesen biztos magában, és leszáguldott a lejtő aljáig, mert nem tudott megállni,

rögtön maga mögé vette, és segített neki, hogy megérezze a helyes fordulókat, és a megállást.

A nap egyik fénypontja volt mindenki számára, mikor kicsit megmelegedhettünk a Hütte-ben, megihattuk a forralt borunkat, kakaónkat, ehettünk egy kicsit, és kicsatolhattuk szorító cipőinket. Sajnos annyira nem volt meleg, hogy a teraszon is napozhassunk, de legközelebb bepótoljuk, remélem.

Kolink nagy örömére, és persze a miénkére is Kuci, Koli keresztanyja is eljött velünk, így nem egyedül izgultam végig azt az utat, amelyen a szállásunkat közelítettük meg. 1760-ra kellett felmennünk sötétben, havas úton, ismeretlen és beláthatatlan kanyarokat követve. De a jó sofőr felvitt bennünket.

4 igazán szép napot töltöttünk Gerlitzen sípályáin, ahol a leghosszabb pálya 7,5 kilóméter hosszú. A gyerekek még itt is lesíeltek. Februárban újra jövünk.