Búcsúm

Elment az, kit legjobban szerettem,
Kinek az életet köszönhettem,
Aki mindig kiállt mellettem,
Ha olykor rossz dolgot is tettem.

Megtanított őszintén szeretni,
S mindig igazat mondani,
A kitűzött célért küzdeni,
Mindenkivel emberséggel bánni.

Embernek maradni mindenek felett,
Egyetlen kincsünk az igaz szeretet.
Nincsen ember, kit szeretni nem lehet,
Csupán meg kell látni a belső értékeket.

Amíg csak élek, rá emlékezem,
Az együtt töltött időt, soha nem feledem.
Lélekben mindig itt lesz velem,
Odafenntről féltőn figyel engem.

Drága lányom

Valcsikával azért néha vannak összetűzéseim, de ha megkérdeznék milyennek szeretném igazán a lányomat, nem tudnék mást mondani, csak azt, hogy olyannak, amilyen most.

Mikor felvetettük Judit nénivel az oviban, hogy menjen-e Valcsi iskolába, mondott egy érdekes mondatot. "Ha Valcsika most elmenne iskolába, az első év csak arról szólna, hogy veszekednél vele, és teljesen megromlana a viszonyotok!" És így Valcsika nem ment iskolába, nem kell vele minden reggel veszekednem, hogy keljen fel, nem kell hajtanom, hogy tanuljon, hogy pakolja be a táskáját, legyen már gyorsabb, minezek helyett reggelenként édes kettesben apukájával mennek közösen oviba, végigbarkobázzák az utat, (ez az előnye, hogy messzebb van az ovi), önfeledten játszhat, és nem kell leülnie minden délután tanulni. Még odáig is eljutottunk, hogy már várja az iskolát. Tudom, hogy nem fog minden reggel örömmel kiugrani az ágyból, de már csillogást látok a szemében, mikor iskolaelőkészítő után szaladt felém, és csillogás volt az én szememben is, mikor egy 2.b-s tanárnéni mondta nekem, hogy hallotta, mennyire el volt Valcsitól mindenki ájulva. Őszintén büszke vagyok rá.

Az én Drága Nevelhetetlen Huncutkám kezd megkomolyodni, aminek kicsit örülök, kicsit nem. Leginkább az aggaszt, amit egy hete tapasztalok nála. Bármikor eszébe jut édesanyám, mindig elsírja magát, annyira hiányzik neki. Tegnap is, mikor a Varázsoviban csak nekem énekelte az anyák napi dalt, és adta oda kis ajándékát, csillogott a kis szeme. A kocsiban elmesélte, hogy majdnem kicsorgott egy könnycsepp a szeméből, mert a Mama, biztosan szeretett volna eljönni, de már nem tudott. Pár napja orgonát szedett a kertben, és mondta ezt szeretné a Mama temetésére elvinni. Igaz szeretet árad a hangjából, és oly jó, hogy ki tudja adni az érzéseit.

Érzések, néha boldogság, néha fájdalom, néha keser, néha édes, egy bizonyos, még ha nehéz is, mindet át kell egyszer-egyszer élnünk, neki is, még akkor is, ha csak 7 éves, mert teljessé csak így válhat kis élete. Nyílik értelme, és meglepődöm néha milyen kérdéseket tesz fel nekem, milyen reálisan látja a kis világot maga körül, azt is ami szép, azt is ami fáj. Nekem ebben segítenem kell őt, mert csak akkor fog egész emberré váni és sérülésmentesen átvészelni akármit az életben.

Kis Drágámnak kívánok mindezek ellenére boldog névnapot, és remélem kis lelke egyszer meg tud nyugodni.

Megmérettetés

Mostanában van amiről tudok írni, van amiről nem annyira, talán majd kicsit később, még nem megy....

Azért történnek talán már ebben a szeszélyes áprilisban vidámabb dolgok is az életemben. Igaz mondhatom ez sem teljesen örömteli, mert egyik szemem sírt, a másik nevetett, mikor megtudtam fiaim iskolai matematika versenyének eredményét. Azt már sejtettem, hogy Fecóm nagyon jó eredményt ért el, de kicsit elszontyolódtam, mikor kiderült, hogy a 2.b-s kisfiúval kiemelkedtek a mezőnyből, és 35-34 pontot értek el, és nem a Fecó a többet. Sajnos ez annyit jelentett, hogy Vince képviselheti az iskolát a versenyen, mellékelten nagyon szúrkolunk neki. Az érdekesség az, hogy Kolim Vilma osztálytársukkal karöltve 26 ponttal lettek a harmadikak. Számomra kicsit érthetetlen, hogy 2 ilyen jó teljesítmény esetén, miért nem engedik, hogy egy iskolából ketten is induljanak, miután az is előfordul, hogy más iskolában nem is írtak ilyen jót. Szegény Fecóm nem könnyű napokat élt át a héten, bizonyára kis lelkivilága is sebeket hordoz, melynek semmi köze a versenyhez, de hát minden elismerésem az övé, hogy mindezek ellenére ilyen szépen teljesített.

Kolim eredményének szintén örülök, és amint szeméből láttam ő is, mert szerintem nagyon jól esett neki, mikor átvehette az oklevelet és a jutalomkönyvet mindenki előtt. A második szomorú volt, a harmadik örült, de hát ez sajnos mindig így van. Azért ahogy ismerem Fecót, ez arra fogja ösztönözni, hogy felvegye a harcot, és jó is, hogy van kivel harcolnia, mert ez csak előrébb viszi. Szerencsére harmadik osztálytól egyéni nevezéssel már bárki elindulhat, nem hoznak ilyen buta döntést, hogy csak iskolánként egy, átsuhanva másik tehetség felett. Néha vissznézve honnan indultunk, mikor Kolimat kiemelve az inkubátorból először tarthattam kezemben, izgulva érte, hogy a Cherny Alapítvány visszahozza-e nekem egy másik korházból, és mikor Fecómat először meglátva az orvos felkiáltott, nem is olyan kicsi, pedig csak 1990 grammot nyomott. Hosszú út vezetett idáig, és mondhatom nem volt olyan egyszerű sok esetben nekik sem, met míg mások játszhattak, addig ők fejlesztőtornáztak, logopédiáztak, hogy kinőjék születésükből adódó lemaradásikat.

Azért gratulálok elkeseredett Fecómnak, és drukkolok, hogy még sok sikert érjen el, és gratulálok Kolimnak is, és bíztatom ösztönözze Fecó sikere, mint ahogy Kolim ösztönzi Fecót más esetekben.

Apukám 70 éves lett

Drága édesapám ma ünnepli 70. születésnapját. Vagyis pontosan nem ma született, hanem 9-én, de mivel vidéken hétvégén nincs anyakönyvvezető, főleg 1940-ben nem volt, így minden személyes papírjában a 11-e szerepel.

Már úgy terveztük, hogy csak nagyon szűk körben ünneplünk, mert azért nem felejthetjük el ezt a napot, de édesanyám mégsem lehet ott, és még a kedvünk is nagyon lehangoló volt az előző napi események miatt. Én nagyon kértem anyut, próbálja meg összeszedni magát, leginkább apu miatt is, és hála vasárnap reggel azzal fogadott a kórházban, körülötte Apu és Anita, hogy ül az ágyban, vizet iszik, és majszol egy kis zsömlét. Hál isten, apu nagyon örült, anyu pedig kért minket, ne halasszuk el a szülinapot, mert ez neki is fontos.

Így hazamentem, és mindenki segítségével megünnepeltük édesapámat. Apósomék és Keresztapám, apu testvére is eljöttek, így egy kis borral fűszerezve, azért sikerült jó hangulatú kis ünnepet csapni. Édes gyermekeim, betették a "Boldog szülinapot" számot, és kórusban elénekelték neki.

Hát ekkor igazán meghatódott, meg akkor is, mikor megkapta a széket, amivel közösen szerettük volna meglepni.

Láttam, néha könnybe lábad a szeme anyu hiányától, de nagyon örülök, hogy ennek ellenére vidáman telt ez a nap.

Az elmúlt 2 és fél évban annyi nehézségnek volt ő is kitéve, mindig ott állt, és még mindig ott áll anyu mellett, támaszt nyújtva a bajban. Jóban, rosszban, hiszen erre esküdtek, és az volt nekik bőven. Tudom nehéz hónapok elé néz szegénykém, de kívánom, hogy találjon majd egy kis megnyugvást is, és ebben minránk ígérem mindig számíthat.

Te jelezted, köszönöm

Mikor kicsi voltam, és mikor nagyobb, mindig szóltál, szóltál annyiszor, hogy már untam is néha, pedig mindig igazad volt. Kértél mindig, és arra tanítottál, hogy vigyázzak értékeimre. Már felnőttem, már nem nevelhetsz annyit, de jó tanácsokkal elláthatsz ha tudsz, de már tudod, és érzed, lassan utoljára. Ez a tegnapi is a Te jeled volt, és tanulnom kell belőle, mert már tudtad, a szavaidat csak a szívemeben és lelkemben érezhetem ezentúl. Neked ma már a kórházban nem mondhattam el, mi történt tegnap este, nem engedhetem meg, hogy még ez is felkavarjon, de most csak annyit tudok tenni, hogy fogom kezedet, fogom míg engeded.

Jelek

Most éjszaka van, aludnom kéne, fáradt is vagyok, de nem tudok, vagy inkább nem merek. Itt ülök Feri gépével az ölemben, és megpróbálom a mai napot sorokba foglalni. Nem egyszerű, mert nem is tudom hol kezdjem. Tudom nincs okom panaszra, de mostanság nincs toppon a vegetatív idegrendszerem. Mikor a gyerekek kicsik voltak, oly sok időm volt velük leülni játszani, olvasni nekik, vagy csak egyszerűen nézni őket és mosolyogni rajtuk. A kórházban mindig csodálkoztak a nővérek, hogy milyen nyugodt anyuka vagyok, ilyennel még nem találkoztak. És valahogy ez mostanra eltmúlt. Csak azt veszem sokszor észre magamon, hogy azt hajtogatom gyerekeimnek, hogy most nem érek rá, nincs időm, majd később, legközelebb, és persze ez a később nagyon hamar elmúlik, el is felejtődik. Mostanában minden mozdulatuk felingerel, ami nem egyezik az én gondolataimmal, sokszor észreveszem, hogy összeszorítom a fogamat mérgemben. Persze fogható a hosszú télre, anyu állapotára, és minden másra, de mégsem jó ez így. Sokszor tudatt alatt nyugatatom magamat, hogy ne idegeskedjek, de azért három gyereknél gyakran előfordul, hogy olyat tesznek, ami éppen nem nyeri el tetszésemet. Aztán mikor lenyugszanak a kedélyek, sokszor elgondolkozom, hogy mit kellett volna másképp tenni. Félek, hogy ha ez így marad, később csak egy zsörtölődő anyakép leszek a számukra, aki mindig csak veszekedik. Persze ez kis eltúlzás, de nem irreális.
Ma több jel is utalt arra, hogy valamin változtatni kellene. Már este kiderült, miután Ferit hazahoztuk a reptérről, hogy Fecó leckéje kissé hiányos, így reggel korábban ébresztettem őket, hogy be tudja pótolni. Ekkor derült ki, Kolim sem csinált matek szorgalmit, ami nem is olyan nagy baj, de ő meg akarta csinálni. Persze fél 8-ra én is kezdtem bezsongani, mikor kiderült, még fogmosás sem volt. Persze én sürgettem őket, Feri pedig csendes szemlélő volt. Persze Kolim bement fogat mosni, mikor megláttam, papucs nélkül ácsorog a vizes szőnyegen. És akkor olyat tettem, amit nagyon megbántam, és éreztem, nagyon akaratomon kívül történt, ki akartam húzni alóla a szőnyeget, mire ő elvesztette egyensúlyát , elesett és beverte az állát. Nem kell mondanom mennyire megilyedtem. Szerencsére az ilyedtség nagyobb volt, végtelenül haragudtam magamra, mert ilyen még nem fordult velem elő, és nem is szabadna.
Mikor Kucinak elmeséltem nem túl büszkélkednivaló tettemet, nyugtatott, higgyem el, miden barátnője hasonló gondokkal kűzd. Kicsit kezdtem megnyugodni, de mikor a Zöld Forrásban jártam anyumnak Kauqun vízért, megkértem az eladót, ajánljon valamit a feszült állapotra. Elmesélte, hogy ő is a B komplexet szedi, főleg,mikor ingerültebb a gyerekekkel. Hát ez nem egyedi úgy néz ki, de én mégsem akarom ennyiben hagyni. Jól is tettem, hogy délután elszopogattam egyet, mert hamar hatott a placebo hatása, miután este fél 10-kor hazaértünk, apu felköszöntése után, melyet nem ebben a szomorkás fejezetben taglalnék, Feri felkiáltott, betörtek. Fel akarták feszíteni a teraszajtót, de miután nem sikerült betörték a fóliázott üveget, és a benti kulccsal kinyitották a zárat. Persze riasztó nem volt bekapcsolva, és minden elől volt. Ellenőrzés, TV helyén, Playstation helyén, szobában pénz asztalon, nem kevés Euro, miután Ferim csak kitette a zsebéből, szintén a helyén, dolgozóban gép, ok, fényképezőm, szintén ok. Nem mondom, hogy nem remegtem, de mint minden ilyen esetben is, újra előjött a nyugodtságom, és a megilyedt gyerekeket hamar sikerült megnyugtatni. Nagy valószínűséggel, éppen jókor jöttünk haza, és megilyesztettük őket. Talán mikor beálltunk, akkor ugorhattak ki a másik oldalon, találgathatunk, de nagy valószínűséggel, nem jutottak be a lakásba, mert akkor valami hiányozna, és menekülés miatt a teraszajtó is tárva, nyitva lett volna. Azt hiszem ez a jel is jókor érkezett, éppen délután ecseteltem a szomszédasszonynak, hogy hozzánk nem lehet betörni. Erre este kapok egy ekkora pofont. Mondhatni csak kis pofon volt, mert semmi nem tűnt el, igaz nem sokon múlott. Hát ezek után nem könnyű elaludni.

Jelek, ezek nem is kis jelek voltak, változtatni kell dolgokon, míg lehet, és tudatalatti kis boszorkányvérem segít is ebben néha, így megpróbálok vele most nem visszaélni, és figyelni a súgásra. Sajnos vannak dolgok, melyeknél tehetetlen vagyok, anyumat nem tudom meggyógyítani, ezt el kell fogadni, de mosolygós, többet jókedvű anyuka lehetek.

Feri szerint gyerekeink csak nekem köszönhetik, hogy ennyire jól tanulnak, mert ha az ő szorgalmukon múlna, már rég nem itt tartanának. Mikor mondtam Ferinek, hogy nekem ez a feladatom, ő mondot egy nagy igazságot.
"Miután Te mindig leellenőrzöd őket, szólsz ha nincs kész valami, annyira elönnállótlanodnak, hogy nem is tesznek semmit, teljesen hozzászoknak, mert csak ülnek a babérjaikon, mert úgyis szólsz, ha valami nem ok, és közben verik a mellüket, hogy ők mennyire okosak, semmi retorzió nincs, ha ők nem készítik el a feladatokat, mert Te úgyis jelzed feléjük, hogy nehogy valamiből feketét kapjanak. Szükségük lenne pár "pofonra", hogy önállóan rájöjjenek, első a kötelesség, csak utána lehet bármit csinálni"

Csak ezen az éjszakán esnék át, mert már alig tudok ébren maradni.

Kerékpárra hangolva

Nekem az elindulás a nehéz. Valahogy mindig kitalálok valamit, de végezetül nagyon élvezem.
Idén Feri próbált belém leket önteni, mert Karácsonyi meglepetés helyett kis segítséggel, azaz kiválasztottam, megkaptam új biciklimet, hogy semmi ne akadályozhasson a lelkesedésben.
Nem volt könnyű, mert képzeletemben még mindig az én gyönyörű szép Peugeot meteálbordó biciklim él, amivel szintén Feri lepett meg egy felejthetetlen alkalom egyikén, igaz azt már nem tudom mikorra kaptam. Felejthetetlen volt az az alkalom is, mikor felfedeztük, hogy a Budapesti úti lakásunk garázsát feltörve esküvőnkröl megmaradt italkészletünkkel együtt valaki meglovasította.
Azóta anyósoméktól kaptam egy kerékpárt, amit a Cardo matracukhoz kaptak ajándékba. Átmenetileg jó volt, de azért mikor esőben elég hangosan nyikorogva tudtam csak menni, és a váltója sem üzemelt általában, leginkább az emelkedőkön nem, akkor elképzeltem egy szép új biciklit. Most megvan, igaz nem bordó, mert olyat sehol nem találtam, de nem nyikorog, és váltani is sikerül vele.
Fecó biciklijét már tavaly lecseréltük egy 24'-re idén Kolién és Valién volt a sor. Koli feladta a feladatot, legyen zöld!!!! Felkutattam, mire értementem, valaki már lefoglalta. Kicsit elkeseredtem, de mire jó két szép kék szem, ha nem arra, hogy használjuk. Az üzletet elhagyva felhívott az eladó, hogy majd ő megoldja, enyém a bicikli. Igaz nem teljesen zöld, de Koli rajong érte. Vali egyszerűbb volt, ő nem válogatott, kapott egy szép narancssárgát, az is egyedi.
Nem sokat teketóriáztunk, első kis utunk azonnal 16 km-es volt, elkerékpároztunk egyik kedvenc éttermünkbe Kőbányára, a Zilah vendéglőbe. Nagyon kis kellemes hely, befedik a kerthelységet, van cipóban foghagymakrémleves, igaz én egyedül vagyok aki ezt nem szereti, de minden nagyon finom és házias. Tényleg jól esett újra két kerékre pattanni, mégha azóta nem is kecsegtetnek jó idővel az égiek.