Valériák napja

Valcsika igazi szerelemgyerek, szoktuk mondani. Egyáltalán nem terveztünk még az ikrek után ilyen hamar tesvért, de neki mégis jönnie kellett. Még azt is tudom róla, hogy mikor fogant, már akkor tudtam, hogy most lett valaki, és nem is akartam tenni ellene, neki meg kellett születnie.

Kezdetekben nem akartam kislányt. Nem is tudom miért, de nagyon nem bántam meg, hogy mégis az lett. Azt, hogy kislány, a születése pillanatáig titokban tartottam. Az ikrek nemét sem kérdeztük meg, így Feri szerette volna, ha a harmadikról is csak a születéskor tudja meg. Sajnos nekem az ultrahangos elmondta, így hosszú hónapokig ez csak az én titkom volt. Bárkinek elárultam volna, hamar kitudódik. Még az utolsó napokban is hagytam Ferit, hogy had találgasson fiúneveket, mert a Valéria már eldöntött volt. Érdekes volt az egybeesés, még az élte első pillanata is a hasamban Valéria napon kezdődött. Jól is áll neki ez a név.

Ez itt egy béka, Valcsi várja, hogy herceg legyen.

Nagyon édes volt már születése óta, sírni csak tényleg akkor sírt, mikor valami baja volt. Legédesebben a fiúk szobájában aludt, mikőzben ők rajcsútoztak.

Mindig szerettem volna, ha lett volna egy bátyám, neki ez megadatott, nem is egy. A srácok is nagyon szeretik, minden hülyeségben benne van, de azért macerálják és nevelgetik rendesen. Persze ő nem hagyja magát. Baknak született, így amit a kis fejében eltervez, véghez is viszi.

Anya csak egy van

Mostanában újra folytatom a fotózást. Egy profi természetfotós tanfolyamra járok, amiáltal olyan érdekes helyekre juthatunk el, ahol még sosem jártam. Pusztaszerre, madárlesből fotózásra, növények makrózására, Medvehagyma fotózásra, 2 napos Hortobágyi túrára, nagyvadfotózásra. Ezeket a helyeket már jó előre lefoglalták nekünk, így nics más választási lehetőség.











Az egyik ilyen időpont éppen egybeesik Fecó és Kolos iskolai Gálaelőadásával, ahol minden osztály fellép. Én már magamban eldöntöttem, hogy majd Feri elmegy, megnézi őket, én pedig mehetek hajnalban fotózni. Fecó másképp döntött.

Éppen nagyon anyás volt, mikor mesélte, milyen lesz a fellépés. Gondoltam megmondom neki, hogy én sajnos nem tudok ott lenni. Nagyon elcsodálkozott, láttam,kicsit el is keseredik.
- Hogyhogy nem tudsz jönni?
- Fotózásom lesz, 2 napos.
- És neked oda kell menned? - már éreztem, nyeli a gombócokat a torkán.
- Hát igen, csak egy ilyen alkalom van. - Ekkor rájöttem, hogy nekik is egy ilyen fellépésük van.
- Na jó, hát ha oda kell menned, menj oda. - rámnézett a nagy kerek szemeivel, és én már akkor tudtam, hogy jó lesz az is, ha lemaradok a fotózás bizonyos részeiről, mert sokkal fontosabb, hogy örüljenek az én gyerekeim.

Szerencsére csapatokra osztanak, így a fotózásból sem maradok le, de a legfontosabb, hogy őket is láthatom.

Búcsú Cicmictől

Sajnos már a nyaralás alatt értesültem róla, hogy Cicmic állapota nem javul. Egyáltalán nem evett és inni sem akart. Sanyi báácsi és Marika felváltva látogatták őt, örök hálám nekik, és nagyon sajnálom, hogy őket kellett kitennem ennek a szomorú helyzetnek.

Kedden már végképp rosszul volt a Cica, ez aznap volt, mikor jöttünk haza. Kicsit tanácstalan voltam, mert Marika is mondta, hogy szerinte csak ránk vár, hogy elbúcsúzhassson. Beszéltem az orvossal is, ő sem bíztatott. Még nem akartam a gyerekeknek elmondani a történteket, nem láttam értelmét, hogy órákkal a hazaérkezés előtt bánatosak legyenek. Négy óra körül elindultunk haza. Már a város határában jártunk, mikor már nem lehetett tovább halogatni.

Elmondtam nekik, hogy Cicmic nagyon beteg, és nem valószínű, hogy már a doktor bácsi tud neki segíteni, mivel már nagyon idős. Valcsi és Kolos nagyon elkezdtek sírni, Fecónak nem voltak könnyei. Talán ez a legrosszabb. Neki is nagyon fájt a dolog, de nem tudta kiadni magából. Hát igen, rá ez jellemző, teljesen visszafogja az érzelmeit, és ha előtör, akkor még nehezebb.

Érdekes beszélgetéseknek is fültanúi voltunk. Valcsi megkérdezte, hogy ha eltemetjük Cicmicet, ugye néha kiássuk, hogy megnézzük. Kis Drága 6 évesem. Fecó erre azt válaszolta, hogy az gusztustalan, mert a kukacok rágják. Hát igen, közölte a puszta tényeket. Érdekes a gondolkodásmódjuk.

Mikor hazaértünk, tényleg látszott, hogy Cicmic nagyon várt minket. A bejárati ajtó előtt feküdt, lógatta fejecskéjét, de mikor meghallotta a hangunkat, odafordult, hagyta, hogy a gyerekek simogassák, és elbúcsúzzanak tőle. Nagyon szomorú volt az este, de így volt jó. Feri mondta, esetleg mondjuk nekik azt, hogy elment, de akkor minden nap keresnék, hogy hol van, így esélyük volt átélni, megtudni, hogy mi történt és elbúcsúzni tőle. Szegény Cica reggelre elaludt. Reggel, mikor felébredtek, csak pár gyertyát találtak a helyén, elmondtam nekik, hogy már odafennt van, és nézi őket. Koli sokat sírt az iskolában is.

Sanyi bácsival eltemettük a kertben, és este gyertyát gyújtottak neki.

Nagyon sajnálom, mindent megpróbáltunk érte. Olyan szomorú, hogy egy cica élete olyan rövid, és ezt gyerekeinknek meg kell tapasztalni, de nagyon örülök, hogy ilyen szépen elbúcsúzhattunk még egymástól.

Cicmic gyermekeink szívében mindig emlékként él, mondom is nekik, hogy csak a szépre és arra emlékezzenek, ami öröm volt nekik vele.

Nagy túrák

Mivel Valcsi még nem gyógyúlt meg, a srácok elhatározták, hogy hármasban tesznek egy nagy túrát. Koli majréját itthon hagyták és nyeregre szálltak. Érdekes, hogy itt Vas megyében mennyi bicikliút van. Valahogy otthon ezek még nem épültek ki rendesen. Hosszú kilómétereken át lehet tekerni, és semmi kereszteződés. Itt volt a legjobb alkalom elsajátítani a kerékpározást.

Feri mondta nekik, hogy milyen jó lesz, majd minden templomtoronynál lesz egy kocsma, és ott ihatnak. Azt elkalkulálta, hogy húsvét vasárnap mindenhol zárva volt. Fiatalok olyan rendesek voltak, látták őket, hogy szomjasak, és hazamentek nekik innivalóért. Egy másik faluban pedig éppen a trillásautó érte őket utol, így kaptak 2-2 fagyit. Összesen 30 kilómétert tekertek, nagyon élvezték, igaz Koli néha nyögött nagyokat.

Délutánra Valcsi is jobban lett, így mi is nyeregbe pattantunk, és eléjük mentünk a következő faluig, így mi is megtettünk 15 km-t.

A biciklizést minden nap megismételtük, de szerencsére délutánonként már usziba is mehettünk. Koli így teljes rehabilitáción esett át, úszás, bicikli, ez tett a legjobbat. Igaz mindezek ellenére még mindig sántikál.

Ferivel, mikor a termálmedencében dagonyáztunk, megállapítottuk, hogy mennyivel könnyebb már velük. Nem kell őket félteni a mélyvízben, és tényleg élvezik ők is a szórakozást. Az élménymedence volt a kedvencük természetesen.

Nagyon jól sikerült kis húsvét volt, egészen kedd estig tartott.

Jött a nyuszi

Ma reggelre megérkezett a nyuszi! Annyira édesek a srácok, hiszen ők tudják, hogy anya és apa a nyuszi, de mégis úgy tesznek, mintha hinnének benne. Egyszer mikor elmagyaráztam Fecinek, hogy mennyivel jobb, ha még hisz a dogokban, megfogadta a tanácsomat, és Mikulástól, Nyusziig mindenben hisz.
Arra ébredtünk Ferivel, hogy a nappaliban vannak és közösen játszanak Valcsi Kisállat házával. Mikor látták, hogy felébredtünk, örömmel újságolták, hogy kaptak 2 kormányt is a SegaRallyhoz. Persze gyorsan ki is próbálták, nagy volt az öröm.
Klári mama is küldött nekik nagy csokitojásokat, de nem mertük a kéró elé kirakni a kertbe, nehogy valaki azt higgye, hogy neki hozta a nyuszi. Majd holnap reggel kicsenjük.

Valcsi napközben megkérdezte, hogy én láttam-e már a húsvéti nyuszit. Persze mondtam, hogy még nem. "Hát akkor azt sem tudod anya, hogy milyen színű lehet."

Korábban a srácok minden alkalommal mentek édesapjukkal locsolni, mi Valcsival pedig vártuk a locsolókat. Kicsit lelkiismeret furdalásom is volt, hogy le kellett mondai mindenkit, de nem lehet egyszerre mindenkinek megfelelni. Már iskolába járnak a srácok, onnan nem olyan egyszerű hiányozni. Ferire is annyira ráfért a kikapcsolódás, és itt igazán a gyerekeké.

Velünk mindig történik valami

Újra utazásra adtuk a fejünket. Elhatároztuk, hogy elutazunk a húsvéti szünetben Bükfürdőre. Van ott egy appartmanunk, így nagyon kellemesenés otthonosan tudunk mindig pár napot eltölteni. Elhatároztuk, hogy végre Kolos is biciklire pattanhat, főleg az ő érdekében naponta sokat gyakorolunk. Mivel Valcsi kinőtte az ő járgányát, nem vettünk neki egy harmadik egyformát, hanem Fecó, aki a legjobban bírja és a legmagasabb, kapott egy újat, ami már 24-es. kicsit tartottunk tőle, de kb 5 perc kellett, hogy megszokja. Vettünki egy biciklitartót is a csomagtartóra, így teljes volt a felszerelés. Indulhattunk is volna, de még volt egy röpke elintéznivaló, ami elvette a délelőttöt, így megvártuk az Állatorvost is, aki jött Cicmichez, bank, kaja, és már 4-kor el is hagytuk a várost.

Kocsiutat egy idő után nagyon kezdik unni a gyerekek. Már lassan elgondolkodom én is, hogy jó lenne-e egy DVD a kocsiba. Inkább játszottunk.

Mikor leérkeztünk felpattantunk a biciklikre és bementünk a faluba vacsizni. Kicsit óckodtam, de őszintén bevallva nagyon élveztem. Már az étteremben Valcsi panaszkodott a hasára, de nem gondoltam, hogy van valami. Azért ha az oviban megemlítették volna, hogy Valcsi mindkét barátnője hányás-hasmenéssel van otthon, nem erőltettem volna, hogy még egyen a levesből.
Hát éjszaka én is megtudtam, hogy elkapta ő is a vírust. Talán hamar megússzuk, mert csak egyszer tisztelt meg a feladattal, de akkor rendesen, mára már csak lázas volt és sokat aludt. Délutánra már biciklizni is kijött.

Persze nem csak Valcsival történt valami, Koli is focizott Fecivel, mikor az apjuk is beállt, és akkor rosszul lépett és elesett, nagyon fájlalta a bokáját. Fekvés, nyüszítés, anya odarohanás, szídás, sántikálás. Persze rögtön mondta, hogy ő nem akar biciklre ülni. Happy voltam, már megint mi történhetett. Egy kis huzavona után mégis elindultunk vacsizni. Éppen nem lázas Valcsi, lábfájós Kolos, aki nem volt egyedül, a majré is vele volt, igaz csak addig, míg el nem indult a biciklivel, és meg nem tett 100 métert. Akkor átváltott nagypofájúra. Sajnos Valcsit erősebbnek gondoltuk, de félútról visszajöttem vele, jöhetett vacsi ként a főttkrumpli, míg a srácok pizzát ettek. Hazatérve Feri elmesélte, hogy Koli nekiment egy Trabantnak, mert belógott a bicikliútra és nagyot esett, de azonnal felállt, hogy semmi baja.
Azért hihetetlen, hogy mi bárhová megyünk valami mindig történik.

Este mikor lefeküdtek, elővettük a nyuszi ajándékokat, és összeraktam, a skacok kormányt kaptak a Playstationhoz, Valcsikának pedig a Kicsi Barátaihoz egy házikót gondoltunk, mostanában ők a mindenei.

Remélem a holnapi nap eseménytelenül fog a maihoz képest eltelni.

Cicmic beteg

Mindig attól féltem, mi lesz, ha már régóta van valamilyen állatunk és beteg lesz. Sokáig ezért sem akartam. Mikor jött Cicmic hozzánk, már 8 éves volt. Valahogy eszembe sem jutott, hogy bármi lehet vele. Egy hete még nagyon vidám cica volt, sokat voltunka kertben és örült, folyton melletünk sündörgött. Aztán elkezdett nem enni. Gondoltam nem éhes, meleg van, nem kíván annyi ételt. Igazán akkor lepődtem meg és kezdtem rosszra gondolni, mikor a filézett csirkemellet is otthagyta és a tejföl is megmaradt.

Ma reggel már annyira nem tetszett, csak feküdt, és láthatóan elvékonyodott, hogy kihívtam az állatorvost. Megdöbbentem, mikor mondta, hogy láthatóan öregszik. Adott neki 2 injekciót, amitől nagyon megsértődött, el is szaladt. Úgy eltűnt, hogy sokáig nem találtuk Kolikám annyira sírt, hogy hiányzik neki Cicmic. Szerencsére aztán előkerült, de megmagyaráztam neki, hogy ez a gyógyszer, amit kapott segít neki meggyógyulni. Nagyon remélem, hogy így lesz, mert már én is megkedveltem szegénykét. Az előbb mikor kimentem, hogy próbáljak neki enni adni még a hívásomra sem jött. Ezt eddig még sosem csinálta. Nagyon féltem. Talán a gyerekeket is féltem.

Az óviban Éva néni, szeretett óvó nénijük nagyon beteg volt. Már nem is dolgozott, kegyetlen dolog ez a mellrák, főleg ha már áttétes. Próbáltuk védeni gyerekeinket, nem elmondani a dolgokat. Had éljenek abban a reményben, hogy meg fog gyógyulni. Sajnos ez nem így lett, egy szomorú napon elment közülünk. Megbeszéltük, hogy nem beszélünk róla a gyerekeknek, legalább a ballagásig ne tudjanak róla. Sajnos ezt nem minden szülő gondolta így, ezért pár hónap múlva én is megkaptam a kérdést, mikor éppen egy másik Éva néni nevét mondtam.

"De anya, Éva néni meghalt. Ugye így van. A .... mondta." Nem is tudtam mi a legjobb ilyenkor. Megbeszéltük, hogy délután beszélgetünk. Legalább volt időm felkészülni.

Elmondtam nekik, hogy Éva néni nagyon beteg volt, de most már megnyugodott, fenntről, a felhőkön ülve mesolyog le rájuk, mert neki már ott van a helye, a férje mellett, aki szintén ott van már. Figyeli őket, és vigyáz rájuk. Soha többé nem kérdeztek. Megértették.

Mindig próbáljuk gyermekeinket burokban nevelni, féltjük őket, nehogy valamilyen negatív dolgot tapasztaljanak. Kérdés, hogy ez biztosan jó így. Nem jobb esetleg felkészíteni őket a dolgokra. Nem teszünk bennük nagyobb kárt, ha a pofonokat hírtelen kapják? Sokat gondolkodtam ezen.

Édesanyámnál másfél éve szemdaganatot találtak. Már nem titkoltunk semmit előttük. Tudták, hogy mi van a mamával, mikor műtik. Sajnos el kellett távolítani a szemét, mert már csak így lehetett legyőzni a rákot. Mivel édesanyám a másik szemével tompán látó, így nagyon beszűkült az élettere. Főzni, magát ellátni, sétálni tud, de olvasni nem, tévében sem lát tisztán, szokta mondani, mintha párás lenne a tükör. Gyerekeknek sokszor süt palacsintát, nagyon imádják. Régen hetente többször is volt nálunk, segített a virágpiacon, jól érezte magát. Mára ezek elmúltak. Mostanában már a fiúk olvasnak neki. Ők is megtanultak együtt élni ezzel a dologgal, jó, hogy megosztottuk velük.

Anyu az uncsikkal

Sajnos decemberben megállapították, hogy a rák átterjedt a májára. Hát erről azért már nehezebb beszélni, habár tudják, hogy a mama időnként kórházba megy, mert beteg. Most stagnál a dolog, ez így lehet akár sok-sok évig is. És bízzunk benne, hogy így is lesz..... kicsit elkanyarodtam, de erre nehéz nem gondolni.

Olvasunk Cicmicnek

Csak macskát nem akartam soha. Srácok a 6. születésnapjukra halacskákat kaptak egy szép akváriummal. Nagyon szeretik őket, igaz nem volt egyszerű megszokniuk, hogy nem mindegyik él sokáig. Mikor Valcsinak először elpusztult a kedvence a Szoknya, sokáig vígasztalhatatlan volt. Másnap vettünk egy ugyan olyat, valahogy az is nehezen bírta. Mikor látom, hogy valamelyik már más mint a többi, közösen a lefolyón keresztül a Dunába küldjük, hátha ott meggyógyul. Nagyon aranyosak, mindegyik halacska kap új nevet, amit közösen találnak ki. Szeretik őket, és megtanúlták reggel, este gondozni, etetni. Már ezért is megérte.
Tavaly nyáron nagyon hezitáltunk egy kutyára, de mivel olyan keveset vagyunk itthon, nem lenne jó a kutyusnak. Még várunk, talán majd ha elköltözünk valahová innen. Addig imádhatják a Vackort apuéknál.
Ősszel sógornőm elköltözött a házából egy lakásba. Szomorúan mesélte, hogy a vevő beígérte, hogy a Cicája maradhat. Öröm, újjongás, majd mégis visszamondta. Nagyon megsajnáltam mindenkit, este kérdeztem Ferit mi legyen. Hát közösen bólintottunk, próbáljuk meg, mert azért azt nem engedhetjük meg, hogy a Cicával bármi történhessen. Gyerekek nagyon örültek, Cicmic, mert ez lett a neve nálunk 1 hétig szobafogságban volt. Mikor először kiengedtem, nem ment el. Azóta is velünk él, már kezdek megbarátkozni vele. Néha még a lakásba is bejöhet, de ezt próbálom limitálni.
Egyik este az emeleten feküdtünk, olvastam meséket, Cicmic is feljött, odafeküdt mellém és hallgatta. Másnap Koli kikölcsönzött a könyvtárból egy könyvet, és ő olvasott a Cicának, aki az ölébe hajtotta a fejét és úgy hallgatta. Hát lehet egy ilyen Cicát nem megkedvelni, aki miatt a gyerekek elkezdtek maguktól hangosan olvasni. Ő is érzi, hogy jó helyen van, foglalkoznak vele, és a gyerekek is lenyugodtak, hogy végre nekik is van állatuk.

Azért mikor a kertbe kimentem, és megláttam a feladatomat, amit a Cica hagyott, picit megórroltam, de hát ez van, lehet, hogy nem is ő volt, hanem a szomszédé..... Megbocsátható, de csak Neki!!!