Mindig attól féltem, mi lesz, ha már régóta van valamilyen állatunk és beteg lesz. Sokáig ezért sem akartam. Mikor jött Cicmic hozzánk, már 8 éves volt. Valahogy eszembe sem jutott, hogy bármi lehet vele. Egy hete még nagyon vidám cica volt, sokat voltunka kertben és örült, folyton melletünk sündörgött. Aztán elkezdett nem enni. Gondoltam nem éhes, meleg van, nem kíván annyi ételt. Igazán akkor lepődtem meg és kezdtem rosszra gondolni, mikor a filézett csirkemellet is otthagyta és a tejföl is megmaradt.
Ma reggel már annyira nem tetszett, csak feküdt, és láthatóan elvékonyodott, hogy kihívtam az állatorvost. Megdöbbentem, mikor mondta, hogy láthatóan öregszik. Adott neki 2 injekciót, amitől nagyon megsértődött, el is szaladt. Úgy eltűnt, hogy sokáig nem találtuk Kolikám annyira sírt, hogy hiányzik neki Cicmic. Szerencsére aztán előkerült, de megmagyaráztam neki, hogy ez a gyógyszer, amit kapott segít neki meggyógyulni. Nagyon remélem, hogy így lesz, mert már én is megkedveltem szegénykét. Az előbb mikor kimentem, hogy próbáljak neki enni adni még a hívásomra sem jött. Ezt eddig még sosem csinálta. Nagyon féltem. Talán a gyerekeket is féltem.
Az óviban Éva néni, szeretett óvó nénijük nagyon beteg volt. Már nem is dolgozott, kegyetlen dolog ez a mellrák, főleg ha már áttétes. Próbáltuk védeni gyerekeinket, nem elmondani a dolgokat. Had éljenek abban a reményben, hogy meg fog gyógyulni. Sajnos ez nem így lett, egy szomorú napon elment közülünk. Megbeszéltük, hogy nem beszélünk róla a gyerekeknek, legalább a ballagásig ne tudjanak róla. Sajnos ezt nem minden szülő gondolta így, ezért pár hónap múlva én is megkaptam a kérdést, mikor éppen egy másik Éva néni nevét mondtam.
"De anya, Éva néni meghalt. Ugye így van. A .... mondta." Nem is tudtam mi a legjobb ilyenkor. Megbeszéltük, hogy délután beszélgetünk. Legalább volt időm felkészülni.
Elmondtam nekik, hogy Éva néni nagyon beteg volt, de most már megnyugodott, fenntről, a felhőkön ülve mesolyog le rájuk, mert neki már ott van a helye, a férje mellett, aki szintén ott van már. Figyeli őket, és vigyáz rájuk. Soha többé nem kérdeztek. Megértették.
Mindig próbáljuk gyermekeinket burokban nevelni, féltjük őket, nehogy valamilyen negatív dolgot tapasztaljanak. Kérdés, hogy ez biztosan jó így. Nem jobb esetleg felkészíteni őket a dolgokra. Nem teszünk bennük nagyobb kárt, ha a pofonokat hírtelen kapják? Sokat gondolkodtam ezen.
Édesanyámnál másfél éve szemdaganatot találtak. Már nem titkoltunk semmit előttük. Tudták, hogy mi van a mamával, mikor műtik. Sajnos el kellett távolítani a szemét, mert már csak így lehetett legyőzni a rákot. Mivel édesanyám a másik szemével tompán látó, így nagyon beszűkült az élettere. Főzni, magát ellátni, sétálni tud, de olvasni nem, tévében sem lát tisztán, szokta mondani, mintha párás lenne a tükör. Gyerekeknek sokszor süt palacsintát, nagyon imádják. Régen hetente többször is volt nálunk, segített a virágpiacon, jól érezte magát. Mára ezek elmúltak. Mostanában már a fiúk olvasnak neki. Ők is megtanultak együtt élni ezzel a dologgal, jó, hogy megosztottuk velük.
Anyu az uncsikkalSajnos decemberben megállapították, hogy a rák átterjedt a májára. Hát erről azért már nehezebb beszélni, habár tudják, hogy a mama időnként kórházba megy, mert beteg. Most stagnál a dolog, ez így lehet akár sok-sok évig is. És bízzunk benne, hogy így is lesz..... kicsit elkanyarodtam, de erre nehéz nem gondolni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése